Valaha az aranylabdás eredményhirdetés a karácsony előtti napok – ugyan csak már-már szent áhítattal várt – ünnepi eseménye volt, s mivel néhány éven át magam is szavazhattam, „belülről” tudom: még a France Football állandó tudósítói előtt is az utolsó pillanatokig titok maradt, ki kapja a díjat.
Ma már nincs misztérium, ahogyan emelkedettség sincs: a magasztos – majd jó ideig beszédtémát adó – pillanat a show-biznisz jellegzetes, talmi és nyomban tovatűnő momentumává változott. A hazai hírportálok egyike már három évvel ezelőtt Komédia a köbön címmel számolt be az eredményhirdetésről, és – egyebek közt – így írt: „A FIFA-gála nézése és az azt követő nyilatkozatok tanulmányozása közben az volt az érzésem, hogy kezd teljesen elmenni a kedvem a mai futballtól. (…) Kövezzenek meg, de a puccparádé egyetlen hiteles szereplője számomra Pelé volt.”
A sarkos, ám egyáltalán nem elvethető vélemény tehát a világhálóról, a legmodernebb kommunikációs felületről érkezett, ami annyit tesz, hogy korántsem csak a „régiek” bámulják meghökkenéssel az európai közönséget a csodától megfosztó folyamatot. Hozzá kell tenni: a kisemmizés nem most, hanem sok esztendővel ezelőtt következett be; attól fogva biztosan, hogy előre közölték Európával és a világgal, melyik három futballista közül kerülhet ki a győztes.
Az utóbbi kilenc évben ez – ha hivatalosan nem is – úgy módosult: melyik kettő lehet a nyertes. Ötször Lionel Messi, négyszer az idén is a trónra emelt Cristiano Ronaldo vitte el a pálmát. Efféle fölényre nem akadt példa a labdarúgás korábbi történetében. Azt lehetne hinni, a futballhistória két legnagyobb alakja verseng egymással 2008-tól, ám a helyzet az: Messi a felnőttek mezőnyében még nem nyert trófeát az argentin válogatottal – és a nemzeti együttessel elért legjobb eredménye, a 2014-es vb-ezüstérem alkalmával a kieséses szakaszban egyetlen gólt sem szerzett –, míg „CR7” csak egy diadalt tud felmutatni a portugál válogatottal: a nem kis nehézségek árán, döntetlenek sorával – és egyetlen, a rendes játékidőben aratott győzelemmel – kivívott idei Eb-aranyat.
Abba nem mennék bele, hogy napjaink két – kétségkívül ragyogó képességű – uralkodója milyen helyet foglal el a valaha volt legnagyobbak között, hiszen még a kérdés felvetése is bizarr, hogy Cristiano Ronaldo vajon kiszoríthatná-e az örök All Starból az igazi géniuszt, a háromszoros világbajnok Pelét. Inkább annak adnék hangot: e páros viadal azért is zajlik ily hosszasan, mert a jelenkor a régebbi periódusok extraklasszisainak csak a töredékét képes kiállítani. Minden idők legrosszabb világbajnokságának az 1990-est tartják.
De még azon is olyan labdarúgók vonultak fel, mint (kivonatos névsor) Franco Baresi, Butragueno, Gullit, Paolo Maldini, Maradona, Matthäus, Rijkaard, Romario, Szavicsevics, Valderrama, Van Basten.
Efféle kollekció ma nincs, ráadásul az új idők ítészei akkor is fokozzák a tragikomikus jelleget, amikor attól el lehetne tekinteni. A 2010-es vb esztendejében nem a világbajnok spanyol válogatottból hozták ki elsőnek Iniestát vagy Xavit, a 2014-es világbajnokság évében pedig nem számított az a jelentéktelen fejlemény, hogy Németország válogatottja az elődöntőben 7-1-re tönkrezúzta a házigazda – és a legtöbbszörös vb-aranyérmes – Brazília együttesét. A századonként egyszer előforduló kimenetel után a hármas listára a világbajnoki címet elhódító németek közül Neuer kapus került fel...
Sokszor érdemes hinni a közmondásoknak. Esetünkben annak, amely azt mondja: nem mind arany, ami fénylik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!