Ismert dolog, van rá példa bőven a történelemben, hogy kurzusok telepednek egymásra, egymás szimbólumaira, ünnepeire. Szokások cserélnek helyet és teret hagyományokkal, szavak jelszavakkal, szobrok képmásokkal. Olyanra azonban nem sok példa akad, mint ami az ünnepi ’56-os emlékévben történt Magyarországon, 2016-ban. Dózsa László színművész önmagát vélte felfedezni egy régi fotón, amely a forradalmár gyerek, Pruck Lászlót ábrázolja fegyverrel a hátán. Ki is írták a plakátra, hogy a képen Dózsa László látható. A művész aztán elkezdett magyarázkodni, de közben máshonnan is gyűltek az érvek és dokumentumok, személyes, családi levelek – arról, hogy a képen egy másik, azóta elhunyt ember gyerekkori képe látható. A művész – úr – végül lemondott arról, hogy ő legyen azon a képen.
Ha valaki meg akarna lepődni ezen a történeten, nem kell másra gondolnia, mint arra, hogy csupán az történt, ami alapjaiban jellemzi a 2010 óta eltelt éveket. Zajlik a kisajátítás. Hatalom, hivatal, nemzet, magyarság, jövő, történelmi emlékezet, hit, erő, büszkeség és vagyon – és úgy tűnik, mindez már nem elég. Már akadnak olyanok is, akik nemhogy a múltat, de annak arcait is saját képükre formálnák. Ilyen torzításra nem sok példa akad. Az „eddigi gyakorlat” szerint ugyanis legfeljebb kiretusálták a képbe és rendszerbe nem illőket; az emberrel együtt eltüntették az ember emlékét. Miközben az ’56-os emlékévet komoly bizottság felügyeli (elnöke Balog Zoltán miniszter, társelnöke Schmidt Mária Terror Háza Múzeumfőigazgató; az emlékév fővédnöke Kövér László, az Országgyűlés elnöke, védnöke Wittner Mária 1956-os halálraítélt, volt fideszes parlamenti képviselő). Úgy látszik azonban, ez sem garancia arra, hogy minden rendben haladjon a maga útján, pedig a szervezet állandó tagja még a belügy-, az igazságügyi, a külgazdasági és külügy-, a honvédelmi, a Miniszterelnökséget vezető miniszter; valamint a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke.
Mennyi méltóság. De lehet így is: mennyit ér a méltóság. Ezek szerint ugyanis bemondásra megy itt az ünneplés, ahol bárki behelyettesítheti magát a múltba. Anélkül, hogy bárkiben csak a legkisebb gyanú is felmerülne, talán mégsem úgy van az, ahogyan. De egy olyan országban, ahol Rétvári Bence szerint a keresztényüldözés azonos lehet a népirtással (az államtitkár nyilván hamarosan előrukkol egy eddig ismeretlen néppel, melynek neve: keresztény), s ahol a 3,3 millió egy irányba kvótanépszavazót is el lehet úgy adni, hogy az egy bukott népszavazás 98 százalékos elsöprő, győztes többsége, semmi kétség nincsen afelől, hogy hamarosan felbukkannak a köztünk élő I. Istvánok, Hunyadi Mátyások, Kossuthok és Széll Kálmánok. Ha mindez ilyen ütemben és ilyen nyíltan folytatódik, néhány hét választ el bennünket csupán attól, hogy a Magyar Művészeti Akadémia kutatói valamelyik felcsúti vállalkozó véréből kimutassák, abban nemhogy III. András vére csörgedez, de egyenesen Álmos vezér ereje lüktet. Igaz, ahhoz újra és sokadjára is morzsolni kell majd a gránitszilárdságú Alaptörvényen – de ez nem jelenthet gondot manapság. A kormányhoz közeli erők legfeljebb felszámolnak egy-két alapvetést vagy átruháznak egy-két offshore céget mások rokonaira is – és ennek még az is meglesz az előnye, hogy a kormány bebizonyíthatja végre: ha az adóbevallás nem is, de az Alaptörvény ráfér egy söralátétre.
Arra bezzeg nem szerveződik semmiféle bizottság – pedig a neve lehetne ez: A Jelen Furcsaságait Vizsgáló Bizottság –, hogyan lehetséges az, hogy ha egy újságíró (Brückner Gergely, Figyelő) évek oknyomozói munkájával megír egy cikket az MKB-ról (érintett benne Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, a kormány, az MKB), akkor a benne feltárt ügyek miatt nem arra kíváncsi a magyar hatóság, hogy abban valóban tetten érhető-e a megírt furcsaság, vagyis kiszállnak az említett helyekre, hanem beviszik helyette az újságírót, és azt várják tőle, hogy nevezze meg forrásait. Jobb időkben a segédeit nevezte meg ilyenkor az, aki úgy érezte, megsértették vagy a becsületébe gázoltak. Ma meg kávézgatva olvasnak magukról azok, akik ellen talán nyomozni is illenék.
De ma már az sem érdekel senkit, hogyha a miniszterelnöknek kedve támad meghosszabbítani egy kisvasutat, akkor legalább azokat megkérdezik erről, akiknek a nyomtáv vonalában vannak birtokaik. Etyeken jártak így páran, és amikor jelezték, ez azért már mégse kóser – na, jó, nem ezekkel a szavakkal álltak elő –, az RTL Klub riporterei beszámoltak a Miniszterelnökség válaszáról is, Garaguly Tibor polgármester kényszeredett tolmácsolásában: ha nem tetszik a nyomvonal, saját költségükön terveztessék át.
Mit lehet erre mondani? Példamutató. Így kell bánni a néppel. A népnek meg így a hatalommal. Nézni kell hosszan, sokáig – s bár ettől nem változik semmi, sőt, de legalább úgy érezheti az ember, hogy csinált valamit. De hogy legyünk igazságosak Dózsa Lászlóval, akit idehívtunk e cikk elejére: a színművész utóbb tényleg kegyet gyakorolt. Ahogyan fogalmazott, „kegyeleti okokból” mégsem ő látható a képen. Jelentsen ez bármit is. Pedig lehet, annyit sem kellett volna mondania, hogy azon bizony ő látható. Ettől, persze, ő még maradhat Dózsa, a forradalmár. Senki nem vitatja el tőle a múltját – ahogyan immár a jelenét sem. Ez az ország ugyanis az övé is, ahogyan mindenki másé is. Itt Dózsa népe – az ugyan egy másik Dózsa, Ady Endre is írt róla – ma már egyáltalán nem nagy dühvel, nemhogy rettenetesen – de özönöl. Összevissza. Csörömpöléssel csukják már a kapukat is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!