Ebből, így, soha nem lesz párbeszéd. Szándékosan nem írtam oda, hogy értelmes, mert annak már évek óta nem sok nyoma. Divatosabb a zsigeri mód: vér az agyba, feszítés gyomorban, levegőt tüdőből ki. Aztán torokméret válogatja, kiből mi szakad fel. Persze ez is egyfajta hangnem, nem is csöndes, mégis jelentős méretű a hallgatósága. Persze ez is egyfajta út, nem is szűk, mégis tolonganak rajta. Persze ez is egyfajta kommunikációs forma, nem is haszontalan, manapság ráadásul divatos.
Mert itt van mindjárt erre a hétre az 56-os Emlékbizottság nyilatkozata. Pofonba beleállni ennél szebben aligha lehet. Merthogy megfogalmazói – pestiesen szólva – beleraktak abba szart, szappant, szalámit. Liberálisoztak, gyurcsányoztak ízesen, egy oldalra gyűrtek jobbikost és balikost; összemostak múltat, jelent, kritikát elmebajjal. Ezt írták: „negyed századdal a kommunista diktatúra bukása után ma is teret kapnak a kommunista és náci diktatúra lejárató kampányait megidéző sajtótámadások, melyek nincsenek tekintettel az érzelmi közösséget és identitást nyújtó, függetlenségünket és szabadságunkat szimbolizáló ünnepeinkre”. Merthogy, szerintük, s hogy értsük is, miért ír a bizottság ilyeneket: az „elmúlt napokban több méltatlan támadás érte az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára szervezett emlékév előkészületeit”, s hogy „az irányított és összehangolt támadások a baloldali és liberális, valamint a Jobbikot kiszolgáló médiumokban kaptak teret”.
Miközben a józan eszet érte itt méltatlanság. Hiszen a kifogás főtétele egy olyan szabadságdal, amit nem is nekünk, magyaroknak írt a magyar migráns apától és kubai migráns anyától született, Amerikában élő, magyarul nem beszélő, ám február óta külhoni magyar állampolgár, így a reá soha nem vonatkozó magyar belügyi kérdésekben máris szavazóképes Desmond Child. Amikor pedig kiderült a turpisság, hogy a dalszerző az '56-os emlékévet átható állami áhítat dalát egyszer már megkomponálta egy amerikai egyetemnek mint hajránótát, nem történt semmilyen állami felháborodás. Még csak egy hatalmi nohát vagy hoppá sem hangzott el. Desmond Child pedig egy ilyen államcsöndi környezetben csodálkozva magyarázhatta a megmagyarázhatatlant: Orbán Viktor miniszterelnök olyan szépen inspirálta őt a szabadság dalának komponálásában, hogy úgy gondolta, helyén való, ha kilenc éve kottába bújtatott hajrádalát elsütheti akár magyar szabadságdalként is. Nyilván ő sem értette, hogy igen sokan éppen ezt a hoppá-nohát megdöbbenést hiányolták a magyar hatalom hatalmasságaitól, meg azt is, persze, hogy ezt, így, talán nem kellene, azontúl, hogy még csak nem is etikus.
Ezért is áll bele saját pofonjába az 56-os Emlékbizottság, mert simán összemossa a Jobbik – amúgy valóban – kirekesztő, a dalszerző elleni homofób kifogásait a dal keletkezésének és felhasználásának körülményeit jogosan számonkérő kritikával.
De megteheti, hiszen a rendszer vezérelvű. Még maga Havasi Bertalan, Orbán Viktor sajtófőnöke is csak annyit válaszolt a 444.hu oldal firtató kérdésére, hogy ez most akkor hoppá-e vagy nohát, hogy a „miniszterelnök nem művészi koncepciókkal vagy ízlésbeli dolgokkal foglalkozik, hanem mindenkit alkotásra buzdít”. Ízlésbeli. Aha. Vagyis az üzenet egyértelmű: a kormány tagjai alighanem tudják, hogy iszonyúan ciki ügybe keveredtek, de úgy gondolhatták, hogy a legjobb védekezés mégiscsak a már jól bevélt zsigeri pofátlanság, a szemrebbenés nélküli arcátlanság. Még azon az áron is, hogy az orbáni hatalom működtetői ezzel éppen azt a szabadságeszményt párologtatják köddé, amire amúgy olyan ékesen hivatkoznak, s amitől – úgy tűnik – legalább annyira rettegnek, mint 1956-os hatalmi elvtársaik.
Egy ilyen térben nem csoda, hogy nagy bátorság sem kell ahhoz, hogy nyilvánosan pofozza fel önmagát az 56-os Emlékbizottság: fővédnöke, Kövér László (a magyar országgyűlés elnöke); védnöke Wittner Mária (szabadságharcos); elnöke Balog Zoltán (az emberi erőforrások minisztere); társelnöke Schmidt Mária (a Terror Háza Múzeum főigazgatója, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékévének kormánybiztosa). Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy bocsánat, ez a dal mégsem az a dal. Keresünk másikat. De nem. Előállnak inkább „védtelen tömegbe lövető” Gyurcsány-vízióval, megfoghatatlan gyűlöletzsákba zárt liberálisokkal rémisztgetnek. És azt hiszik, ettől nem tűnnek gyávának, sem galádnak.
Egy ilyen kormány arra a felvetésre, hogy ha egy maratonfutó autóval utazott 30 kilométert, és csak 12-t futott, megnyerve a versenyt, az kaphat-e aranyérmet, alighanem ezt a választ adná: a maratoni táv 42 kilométer, a futó pedig célba ért.
"Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna
azt mondani, hogy bocsánat, ez a dal
mégsem az a dal. Keresünk másikat."
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
