Bizonyára boldog ember az, aki rendszeresen nézi a köztelevízió híradóját. Számára Magyarország az ígéret földje, ahol minden gyarapszik, soha nem látott mértékben növekszik az ipar, dübörög a gazdaság; kisimult arcú embereket mutat a kamera, vállra szabott öltönyökben nyilatkoznak a sima bőrű kormánypárti politikusok. A tudósítások alapján nálunk a fű zöld, de ha mégsem, akkor is kék, hófehérek a kórtermek falai; az iskolákról szóló vágóképeken mindig van kréta a táblák alatt, az intelligens táblák alatt is; a menzán tápláló ételt kapnak a gyerekek; mindig van olyan falu, ahol elégedettek a közmunkával; a szülők családi adókedvezményekért állnak sorba; az állami földeken jól táplált vállalkozók simogatják szemükkel a zsírból éppen kibontott traktort; és a közmédia követői aligha tudják, kicsoda is Habony Árpád. Igaz, ez utóbbival az egész ország így van.
De be kell látni, legkevésbé a nézőt, a hallgatót és az olvasót érinti az, milyen elvek alapján szerkeszti híreit a média. Ha csak egyetlen hírforrás (újság vagy rádió, televízió vagy internet) létezne, és semmi más, még az is lehet, észre sem vennék, hogy valami egészen más történik az országban, mint amiről a hírek szólnak.
Ezért is érthetetlen, hogyan is szerkeszthetik ennyire arcátlanul részrehajlóan az ország állampolgárainak pénzéből működtetett közmédia híradóját. Ennyi erővel beszámolhatnának arról is, ami valójában történik. És még az is lehet, hogy már nekik is feltűnt, amikor csak a kormánynak kínos tényeket hallgatják el, csak éppen nem tudnak már mást tenni, mert annyira megszokták már, hogy előrefelé beszélnek, szemrebbenés nélkül, megállíthatatlanul. Kikapcsolhatatlanul. Elsötétíthetetlenül.
Mert itt van ez a legutóbbi eset. Csak egyetlen példa, hogyan is működik az állami televízió híradója. A Nemzeti Választási Irodában kedden kigyúrt, kopasz emberek akadályozták meg, hogy Nyakó István, az MSZP politikusa időben leadhassa a vasárnapi boltbezárások feloldására vonatkozó népszavazási kérdését. Erdősi Lászlóné a boltbezárást fenntartó kérdése viszont célba ért, mert a kopasz, kigyúrt emberek ebben segítették. A közmédiának ezt a tényt sikerült elhallgatnia.
Mint ahogyan arról sem számolt be, hogy a kopasz kigyúrtaknál lévő mappában is a néni beadványa volt, pedig a néni nem is ismerte őket. A közmédia még azt sem említette meg, de nem is nagyon mutatta képekben, hogy kigyúrt kopaszok lettek volna a helyszínen, róluk így tett említést: az „épületénél már kora reggel is többen voltak, mindannyian arra vártak, hogy a Kúria döntsön az előző népszavazási kezdeményezésről, és elutasítás esetén elsőként adhassák be hitelesítésre az új kérdésüket”.
De kár folytatni, mi az, amiről nem sikerült beszámolnia a közmédia – vagyis minden magyar ember már százmilliárd forintot is meghaladó adópénzéből működő – híradójának. Az is érthetetlen, hogy a közhíradónak miért csak bizonyos tények fontosak, hiszen más médiumok úgyis megírják, megmutatják azt, ami valójában történt. Illetve érthető ez is, hiszen ebben az országban csak annak van következménye, amiről a hatalmon lévők szeretnék, ha lenne – amúgy pedig sem erkölcsi, sem jogi, sem etikai, legkevésbé szakmai. Szakmaiságról eleve felesleges beszélni egy olyan világban, ha az éppen aktuális hatalom trollkodja szét és tematizálja a közbeszédet. A fent említett eset kapcsán például sikerült olyan közleményt kiadatnia a legnagyobb kormánypárttal (értsd: Fidesz), hogy „Már másodszor csináltak balhét a szocialisták a Nemzeti Választási Irodánál népszavazási kérdés kezdeményezésekor, a szocialisták ugyanis a botránykeltésben érdekeltek. El kell kerülni, hogy ilyen helyzet előállhasson, ezért a Fidesz támogatja, hogy az NVB tegyen javaslatot a jogszabályi környezet megváltoztatására.”
Ezek után miért is gondolná azt bárki, hogy a hatalom befolyása alatt működő közmédia éppen majd a tényekkel foglalkozik, ha egyszer az érdekújságírásra érkezik a legtöbb megrendelés, ha csak az bizonyult kifizetődőnek. Mármint anyagilag. Zsebileg. Szalámilag. Parizerileg. Ingatlanilag. Földileg. Pozícióilag.
És, persze, lehet, eljön majd egyszer az a kor is, amikor majd úgy beszélnek az emberek – nem a történészek, mert azok mindig másról beszélnek – ezekről az időkről, mint a demokrácia alkonyáról és a józan ész agóniájáról, de addigra már sem azok, akik ezt előidézik, irányítják, művelik, sem pedig azok, akik ezt támogatják, eltűrik, elviselik, megszenvedik, nem lesznek már sehol.
Ez a hét különösen az abszurd jegyében zajlott, és a társadalmi események (értsd: oktatás és egészségügy helyzete; hatalmi gőg, kevélység és arrogancia; közlekedési hálózatok állapota; tények elhallgatása kormányzati és állami médiaszinten; kvótaszavazás; idegengyűlölet; közöny) egyre inkább befordítják magukat egy önpusztító létbe, ahonnan senki nem jön ki jól, vidáman és mosolyogva. Ember legyen a talpán, aki bármilyen kormánynyilatkozaton, arcátlan hazugságon, cinizmuson vagy ellenzéki jövőképtelenségen jókedvűen szélesre húzná a száját.
Magyarországon ma az Ördög hízik, ha az emberek nevetnek. És bizonyára boldog, mert rendszeresen néz híradót.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
