Cipőjét éleinél összetéve, egyenes háttal ülve várta, hogy behívják. Két óra és hét perce maradt a vonatindulásig. Jegyet csak idefelé vett, mert Lőrinc bácsi azt mondta, hogy minden rendben lesz, telefonon ideszól, a találkozó csupán formaság. Korán kelt, megborotválkozott, megmosakodott, felöltözött. Reggelizni nem tudott az idegességtől, vizet is csak két kortyot ivott. „Nagy megtiszteltetés, hogy fogad miniszterelnök úr… Különösen nagy megtiszteltetés, hogy fogad…”, mormolta magában, és érezte, hogy nyelve hozzátapad száraz szájpadlásához. Ha nem jár sikerrel, azonnal visszatér a falujában, és soha többé nem jön föl a fővárosba.
Két óra öt perce maradt a vonatindulásig, amikor kivágódott az ajtó. A nyílásban megjelent Tóni mosolygós feje.
– Téged küldött Lőrinc?
Bólintott.
– Akkor mire vársz? – invitálta kedvesen Tóni, mire felállt, és a megtiszteltetéstől kissé megszédülve átvágott a folyosón, és belépett a terembe.
– És a miniszterelnök úr? – kérdezte ijedten, amikor látta, hogy Tónin kívül csak egy borostás, kissé busa fejű férfi nézegetett egy kiterített tervrajzot az ablaknál.
– El kellett rohannia Gyurkához, mert ezek a nem is tudom, miféle bírók kitalálták, hogy mégiscsak közvagyon az állam pénze, mire állítólag Gyurka kitalált egy áthidaló megoldást – mondta vékony hangján a borostás alak. – Mentem volna én is, de Tiborczék már várnak. Úgyhogy, csüccs le gyorsan, kiskomám, és beszélgessünk szépen. Van öt percem. Tóni majd kérdez, neked csak válaszolni kell. Én meg majd hallgatok, így is sokat beszéltem már.
A fiú a kezét nyújtotta, hogy bemutatkozzon, ahogyan otthon tanulta, de Tóni egyetlen kézlegyintéssel intézkedett.
– Árpi, ő itt Géza, Géza, őt itt Árpi.
– Imre vagyok – szólt halkan a fiú, de Tóni már kényelembe helyezte magát a fotelben. Onnan kérdezett.
– No, és Gézukám – dörzsölte össze tenyerét
–, hogy van Lőrinc? Hallom, megkapta végre azt a hétmilliárdos vasútépítést!
– Az csak villamosítás – felelte Imre –, és kérdezte is, miért kell érte ennyit fizetnie, amikor negyven százalékkal olcsóbban is megnyerhette volna.
– Látom, számolni tudsz – mondta Árpi –, de ez kevés a politikához. Mi elszámolni szoktunk.
– Értem – nyögte Imre.
– Dehogy érted – csettintett Tóni –, de majd belejössz. Lőrinc nem küldene hozzánk akárkit, ugye? Imre érezte, gyorsan mondania kell valamit. Az ablakhoz lépett, és a kihajtogatott műszaki rajz elé lépett.
– Ez a vár átépítésének vázlata?
– Látom, értesz a térképekhez – hümmögött Árpi, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Felvette. Egy ideig hallgatott, majd egyre vörösebb fejjel hallgatott. Aztán megszólalt, és cérnavékony hangon ordítozni kezdett. – Mi az, hogy mit tegyetek? Mi ebben a nem világos? Még egy növényevő senkiházi is tudja, mi a dolga. Na, de várjatok csak, mindjárt kaptok telefonos segítséget.
Kezével eltakarta a telefont, majd Imréhez fordult
– Találós kérdés, kedves Géza…
– Imre – mondta Imre, de Árpi már folytatta is.
– Mi a teendő akkor, ha a lombrágó ellenzékiek közleményt akarnának kiadni arról, hogy ha mindenhová kötelező online kasszát telepíteni, akkor ez alól miért kivétel a kaszinók világa?
Imre agya szélsebeset pördült. Eszébe jutott Lőrinc bácsi fontos tanácsa, hogy ha Tóni is ott lesz, akkor csakis annak lehet értelme, amit Tóni mond. Imre tehát a vigyorgó Tónira nézett.
– Ha jól tudom, Andy bácsi az ön barátja. S mivel neki sok kaszinója van, sőt, szinte az összes az övé, éppen ezért vigyáznunk kell a barátainkra. Vagyis ilyen közleményt állami média ki nem adhat, semmilyen körülmények között.
Tóni továbbra is vigyorgott, Árpi pedig morgott valamit a telefonba, majd letette.
– Barmok – morogta. – És még ezek képzelik magukat újságíróknak. Még hogy hírügynökség!
Tóni ekkor felállt, és Imre mellé lépett.
– Én is kérdezek akkor. Ez egy idézet. Ki írta, és mit gondolsz róla? Így hangzik az idézet: „Kész, takarodjon ki az összes arab Európából! És vigyék magukkal a törököket, pastukat, afrikaiakat, meg tudja az ég, miféle jövevényeket. Nincs tovább. Elég volt.”
Imre agya ismét szélsebesen pörgött. Átcikkant néhány történelmi név, de mindhiába. Tanácstalanul nézett maga elé.
– Végül mindegy is – sóhajtott Tóni. – De azt csak tudod, ki osztotta meg a Facebookon?
– Persze, az a hírlapos Gábor, de aztán mintha le is vette volna onnan.
Árpi egyre csak a fejét rázta.
– Nem szorul ő védelemre, tudja, mit csinál. De te, Géza, mit szeretnél, halljam, ha már ide jöttél.
– Lőrinc bácsi azt mondta, hogy…
– Ja, ha Lőrinc bácsi azt mondta, akkor az úgy is lesz – vágott közbe Árpi, miközben a csipogó telefonjának kijelzőjét bámulta. – Sajnos mennem kell, Gerkens is megérkezett a Four Seasonbe. Írják ugyan, hogy ott ül az Együtt hogyishívjákja is, de majd odaszólok a Lokálnak, hogy kérdezzék meg és írják meg, mit sertepertél egy ilyen alak a nagyok asztala körül. No, pá.
Azzal kilépett az ajtón.
Tóni és Imre magára maradt. Tóni törte meg a csendet.
– Nos, azt hiszem, rendben is volnánk. Már csak helyet kell neked találni, Géza.
– Imre – mondta Imre, de Tóni már folytatta is.
– Mihez értesz, Gézám?
– Festő volnék.
– És milyen képeket festesz?
– Leginkább falakat.
– Na, ezt már szeretem, Gézám, egy jó mázolóra mindig nagy szükség van.
– Imre – felelte Imre, mire Tóni karon fogta, odavezette az ablaknál lévő, a vár átépítését ábrázoló műszaki rajzhoz, és széles mozdulatokkal magyarázni kezdte a 20. század történelmét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
