Az ünnepekben az a jó, hogy ilyenkor a munkaszüneti napon túl kapunk még egy kis szellemi iránymutatást is. Ebben jelen kormány amúgy is nagyon erős, most sem hagyták ki a lehetőséget.
Helyzetértékelés, Fidesz-módra: A sort Semjén Zsolt, nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes kezdte, aki rögtön analizálta a helyzetet: „a magyarság legnagyobb baja, hogy nem szereti eléggé önmagát, és ezen változtatni kell.” Most tekintsünk el attól, hogy október 23-án bizonyos tüntetéseken miként sorolták föl a magyarok, hogy mi mindent nem szeretnek úgy általában. Semjén jobb helyen nem is mondhatta volna mindezt, hiszen épp a Magyarság Házában tette korszakos kijelentését. S hogy honnan ez a kishitűség? Erre is volt magyarázata. „Folyamatosan, tudatosan külső megszálló ellenségeink rombolták a magyarság önbecsülését” – mondta.
És most sincs ez másként, mint az kiderült. Lázár János meg is magyarázta szerencsére, hogy hogyan jutottunk idáig. Így fogalmazott: „A magyarokkal szemben adóssága van a világnak. Ezt az országot, ezt a nemzetet a külvilág mindig csak hitegette a bajban, de a valódi segítség szinte sosem érkezett meg.” A sok adósság miatt lett egyébként a magyar szerinte dacos, fásult, beletörődő és kishitű nép – magyarán ezért tartunk most ott, ahol.
Ki más hibája lenne ez, mint a külvilágé? Na, de csüggedésre semmi ok, legalábbis Lázár szerint. „A világ meg fogja érteni és lassan el fogja fogadni az új helyzetet, hogy egy évtizedekig álomba merült magyar nemzet végre felébredt. Öntudatára ébredt és nem kér többet, de nem is éri be kevesebbel, mint a többi, hozzá hasonló európai nemzet. Csak azt kérjük, ami megillet minket. Nem többet, de nem is kevesebbet!” Hogy egyébként mi az? Természetesen a „tisztelet”. Kár, hogy az utóbbi időben ez az, amit például maga a kormány tetteivel nem is igen igyekszik kiérdemelni a világtól.
Persze, ennek is meg van a maga oka. Még mindig a magyar néplélekről: érdemes a jelenkori problémákra is kitérni, mint ahogy tette azt Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke is, fontos párhuzamot vonva az ’56-os forradalom és a mostani helyzet között. Szerinte a magyarság egyik legfőbb problémája az, hogy a nemzeti alapértékekben nem tudunk egyetérteni, és emiatt nem vagyunk képesek egységesen fellépni a hazánkat érő méltatlan és külföldről érkező támadások ellen sem.
De mindennek megvan a maga oka, és Gulyás azt is tudja, hol kell keresni: „Akik annak idején hallgatólagosan jóváhagyták, majd tétlenül nézték a magyar forradalom elleni szovjet intervenciót, ma nem csupán az ország önrendelkezéshez való jogát nem tartják tiszteletben, de a téves helyzetfelismerésükből adódóan azt sem veszik észre, hogy saját hazájuk megbecsülését rombolják egy ország velük eredetileg szimpatizáló milliónyi polgárának szemében.” Az immár vájt fülű magyar polgár pedig érti, hogy miről, kiről is van itt szó.
Az ügyesen áttolt felelősséghez amúgy is kell egykét jól utálható ellenség, ez ügyben Kövér László, az Országgyűlés elnöke sem aprózta el ünnepi mondanivalóját. Ő arról elmélkedett, vajon mit nyert Magyarország azzal, hogy csatlakozott az Európia Unióhoz, illetve mennyire korlátoz minket ez a szövetség.
Majd, a mostani európai baloldal magatartását elemezve egy huszáros vágással eljutott odáig, hogy Brüsszel valójában egy kicsit Moszkvára emlékezteti (nem a jó értelemben), s ezért „érdemes lenne elgondolkodni azon, hogyan kellene ebből szép lassan, óvatosan, de kihátrálni”. Jobb lesz e gondolatot mostantól nem szem elől téveszteni.
A sok busongás közepette Varga Mihály nemzetgazdasági miniszternek azért sikerült némi reményt csöpögtetni a szívekbe. Szerinte ugyanis, ha eljött az idő, a magyarok egyenes derékkal, büszkén álltak ki igazukért, és e szerint él és tesz a mai magyar kormány is, amely nem fél kiállni a magyarok igazáért – bár azt nem tette hozzá, hogy mindezt még akkor is hajlandóak megtenni, ha valójában senki sem kért tőlük ilyesmit. Nagyjából ilyen képet festett rólunk, magyarokról kormányunk. Ebben benne van minden, amit gondolnak, minden, amit csinálni szeretnének, minden, amire számíthatunk. A legszomorúbb az egészben mégis az, ahogy Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke (nem először és biztosan nem utoljára) ünnepelt. Ő ugyanis egyáltalán nem volt idehaza, Brüsszelben volt dolga a nemzeti ünnepen. Messzemenő következtetéseket inkább ne vonjunk le ebből a gesztusból.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
