Egy ókori mondás szerint szükséges, hogy a hazugnak jó emlékezőtehetsége legyen. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy rövideszű volna az, aki igazat szól, de tény, a hazugság és az emlékezőtehetség között van összefüggés.
Különösen a politika világában, és különösen annál a politikusnál, aki eleve az emberek emlékezőtehetségére építi karrierjét. Aztán, amikor ráébred arra, már az is mindegy, hogy igazat vagy hazugságot beszél-e, jöhet a zagyvaságok közlésének ideje, majd a csend korszaka. Amikor már szavakra sincs szükség.
Az a kép már megszokottá vált a magyar parlamentben, hogy az újságíró lohol a képviselő nyomában, aki vagy foghegyről válaszol, vagy nem is felel a neki feltett kérdésre. A mai hatalmi elit még ezt is tökélyre fejlesztette, már rohanni sem kell a képviselőknek senki elől. Elegendő, ha csak elfordítják a fejüket, ha faképnél hagyják a kérdezőt, végszükség esetén pedig össze-vissza beszélnek, lehetőleg nehezen értelmezhető mondatokkal.
Amióta a Senki Nem Tudja Kicsoda és Miből Él d’Ingyen Mulat Habony Árpád azt tanácsolta a kormány tagjainak, hogy provokatív kérdésre nem kell válaszolni, lassan minden kormánytaghoz, kormánypárti képviselőhöz és politikushoz intézett kérdés provokatívnak számít. Mert tényleg, hogyan jut el egy ember odáig, főleg, ha az illető újságíró, hogy félbeszakítson bárkit is ország- és nemzetmentő gondolatai és cselekedetei közepette.
Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetője például a nyelvészeket is kemény munkára fogó körmondattal rakta helyre a parlamentben folyton provokatív kérdésekkel illetlenkedő újságírókat. (Ő már 2014-ben is méltatlankodva fordult az RTL Klub riporteréhez azzal a meglátással, hogy „nem tudna valami olyan kérdést feltenni, amire pozitívan lehet válaszolni?”, pedig a riporter csak azt akarta megtudni, hogy miért azt követően tárgyalnak az anyatejgyűjő állomás újranyitásáról, amikor éppen bezárták azt.) Most azt próbálták megtudni, hogy Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke hogyan tünteti el a közpénzt kormánypárti és törvényi segédlettel.
Kósa így fogalmazott (figyelem, az érthetőség megzavarására alkalmas szószerinti idézet következik):
„Ha van olyan kérdés, ami egyébként… ö… ö… aktuális ö… stb. stb., akkor arra válaszolunk. Ez azt feltételezte, kimondva-kimondatlanul, hogy egyébként teljesen nyilvánvalóan provokatív szándékú kérdéseket egymás után sorozatban nem tesznek fel, mert vannak annyira kollegálisak a köz tájékoztatása ügyéhez, nem hozzánk, a köz tájékoztatása ügyéhez, hogy egyébként nem szórakoztatjuk ma egymást ilyesmivel, hanem ezt meghagyjuk a folyosói szaladgálós műfajnak, amikor üldözik a politikusokat a kameramanok és mindenfajta ö… ö… akár még szándékosan provokatívnak minősíthető kérdéseket is tesznek fel nekik. Miután ez megbomlott, mert ö... az a helyzet, hogy ezt nem sikerült ezt a hallgatólagos ö… megegyezést tartani, ezért áttérünk a szigorúbb műfaji kötöttségekhez, amikor bármit lehet kérdezni, de nem a door step, hanem az, amikor a frakcióirodán, vagy nyilván letesszük a… tehát amikor ilyen általános sajtótájékoztatót tartunk ö… egyébként door stepre ezt szerettük volna elmondani, nagyon szépen köszönjük, és további jó munkát kívánunk.”
Az ilyen és ehhez hasonló körmondatokat, persze, könnyű volna elkerülni, csak válaszolni kellene a kérdésre.
De hogyan is gondolhatnánk azt, hogy vannak válaszok? Még azok, akik a gombokat nyomják a parlamentben, ők sem biztos, hogy tudják, mire is szavaznak. Vagy ha mégis, akkor nem árulják el. Mert itt van az önállóan nem is látszó kormányzati KDNP országgyűlési képviselője, Rubovszky György, aki az index.hu kérdésére ugyan a Fidesz frakcióvezetőjénél sokkal szofisztikáltabban foglalta össze a Matolcsy vs. közvagyon atipikus esetének lényegét, ám válasza sokkal különlegesebb tanulsággal szolgál:
„Akkor se vagyok hajlandó nyilatkozni, mert hetvenhárom éves korban, negyvenöt évnyi ügyvédkedés után tudom azt, hogy a szóbeszéd az fecsegés, és a törvényszöveg a törvényszöveg. Viszontlátásra!”
Érdemes figyelni az érvelésre, főként a fecsegés és a törvény szövege között húzódó kibékíthetetlen ellentétre. De a logika hibátlan, és ezt követve már biztos, hogy a kígyó, az kígyó; a sajt is sajt; a róka pedig róka. És folytathatnánk úgy is, hogy a pofátlanság, az pofátlanság, a lopás pedig lopás, de van azért minisztere is a közpénzeknek, akit érdemes megkérdezi arról, hogyan lehetséges az, hogy Magyarországon ma simán megszavaznak egy olyan törvényt, amellyel eltüntethető a közvagyon. Varga Mihály, a nemzetgazdasági tárca vezetője próbál szabatosan fogalmazni az ATV riporterének, ám kiderül, hogy sokkal messzebb ő sem jut annál, minthogy nem mond semmit: „Nekem mint gazdasági tárcavezetőnek kétszeres óvatossággal kell ebben a kérdésben megnyilatkoznom, ezért ezt nem is szeretném most megtenni.”
Ezek után nem maradt más, mint végiggondolni azt, hogyan is jutott ez az ország idáig. Valóban igaza van A hadviselés törvényei szerzőjének, Szun-Cének, aki szerint „El kell érnünk, hogy a nép ugyanúgy gondolkodjék, mint uralkodója, s így képes legyen vele együtt meghalni, képes legyen vele együtt élni, anélkül, hogy félelmet vagy kétséget ismerne”?
2007-ben Orbán Viktor még ellenzékből így fogalmazott: „Nem lehet büntetlenül elfecsérelni azt, amit az emberek áldozatból, verejtékből és gürcölésből felépítettek. (…) Önmagát ítéli el a nép, ha felmenti bűnös vezetőit!” Vajon emlékszik még erre? Alighanem igen, hiszen három éve, akkor már kormányon így fogalmazott a kommunista áldozatok emléknapján: „Olyan korszak küszöbén állunk, amikor különösen fontossá válik az emlékezés és az emlékezet, ami nélkül nem létezhet sem család, sem közösség, sem nemzet.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
