Többé nem szorul igazolásra, hogy léteznek ufók: az egyik elfoglalta a Magyar Nemzeti Bankot, sőt időnként a parlamentben is felbukkan, és olyanokat mond, hogy űrszótár nélkül egy szavát sem lehet értelmezni. De a miniszterelnökhöz is jól jönne egy tolmácsgép: egy fél ország próbálja megfejteni – Lázár Jánossal együtt –, hogy cigányozott- e, amikor úgy fogalmazott, hogy a mi etnikai viszonyaink között nincs helye a feltétel nélküli alapjövedelemnek. Mert ha nem a cigányokra gondolt, akkor kire?

Lázár persze rutinosabb annál, hogy önként besétáljon a rasszizmus zsákutcájába. Ha sarokba szorul, azt füllenti, hogy a kormányfő nem is azt mondta, amit mondott. Ösztönösen tudja, hogy ha baj van, akkor a zsigeri indulatokra építve kell terelni, mert a többségi társadalom bármikor kész egyetérteni abban, hogy ingyenélőknek nem adunk ingyenpénzt, és nehogy már az én verítékes munkám gyümölcséből éljenek azok, akik nem csinálnak semmit. Lázárnak voltaképpen igaza van: amíg erről a mondásról az embereknek a romák jutnak az eszükbe, nem pedig a politikusok (és a vasvillák meg a lámpavasak), tulajdonképpen nincs is olyan nagy veszély.

Különösen édes, hogy miközben a miniszterelnök egyfelől etnikázik, másfelől védő karját látványosan Farkas Flórián felé nyújtja – aki úgy 1,6 milliárd forintnyi, kifejezetten a roma felzárkóztatásra szánt uniós forrással nem tud elszámolni. A szóban forgó összegből kellett volna megvalósítani a Híd a munka világába programot, aminek pont az lett volna a lényege, hogy a munkanélküli romák ne ingyenpénzből éljenek, hanem munkából.

A pénz elfogyott (megkockáztatnánk: ellopták), a munka világába vezető hídnak híre-hamva sincs, és Orbán Viktor mégsem a rendőrséget hívja, hanem arról értekezik, hogy a nálunk szokásos speciális etnikai összetétel mellett alapjövedelemről – ami az ő értelmezésében a naplopásért járó díjazás – szó sem lehet. Ha jól értjük, az nem baj, hogy Farkas Flórián elvarázsolt bő másfél milliárd forintot, az viszont baj lenne, ha olyan magyar polgárok, akiknek képzettségbeli vagy gazdaságföldrajzi okok miatt reményük sincs munkához jutni, szert tehetnének az emberi létezéshez minimálisan szükséges jövedelemre.

A momentumos fiatalok – akikről a napokban kiderült, hogy ugyanúgy viszonyulnak a magyar politika alapkérdéseihez (Paks, bevándorlás, osztogatás), mint a régi politikai elit zöme –, ebben a témában legalább pragmatikusnak bizonyultak: várjuk meg a finn tapasztalatokat, mondták, majd csak azután döntsünk, ha már nem csak az irigység alapján tudjuk megközelíteni a dilemmát.

Azt már nem tették hozzá, pedig fontos, hogy a finn etnikai viszonyok még a magyarnál is sokkal bonyolultabbak: ott vannak köztük az egykori gyarmattartó svédek, a cigányok, a lappok (akik köztudomásúlag egész nap a rénszarvasbőr sátorban balalajkáznak vagy a szarvasaik nyomában baktatnak, és elég nehézkesen képesek beilleszkedni a globalizálódó finn gazdaságba). És még ott vannak az oroszok, meg újabban – a szírektől az afgánokig – egy csomó jövevény. A finnek mégis bátran bele mertek vágni a kísérletbe. Amúgy mi is szeretünk kísérletezgetni: csak mifelénk nem azt próbálgatják, hogy mi történik, ha az állam ad vagyonából egy kis pénzt az esélytelen embereknek, hanem azt: mi lesz velük, ha nem kapnak semmit.

Különösen disszonáns a kormány szegényekkel szembeni szűkmarkúsága, ha megnézzük, mire adnak könnyű kézzel a közösből. A Puskás Stadion építési költségeire befutott egy minden eddiginél magasabb árbecslés: a 190 milliárd forint már bőven túl van a felfoghatóság határán, de talán azzal érdemes összehasonlítani, hogy Orbánék eddig az összes stadionjukra (a felcsúti Makovecz-ékszerdobozt is beleszámítva) 210 milliárdot költöttek. Vagyis most egyetlen új projekttel rádupláznának.

Vannak azért jó hírek is a „társadalmi empátiáról”: az új zöldombudsman üdvözölte, hogy egy Baja melletti kis rétet védetté nyilvánítottak a földikutya miatt – de azért odaszúrt, hogy a prémes kis jószág másik élőhelyét Kelebiánál nem kellene tönkretenni. A földikutya az egyik legritkább állat a világon, legfeljebb néhány száz van belőle, és csak nálunk él. Az a magyar kormány pedig, amelyik a túlpörgetett nemzeti érzelmek mámorában a kecskebogyótól a paksi mogyoróig már mindent hungarikummá nyilvánított (sőt az egész állami környezet- és természetvédelmet a hungarikumügyi államtitkárság egyik főosztályává fokozta le), simán kipusztítaná ezt a valódi, megkérdőjelezhetetlenül magyar őslényt csak azért, hogy lakóhelyén határkerítést építhessen.

Itt érdemes felhangosítani azt a ritkán emlegetett tényt, hogy a kerítésnek pusztán jogi jelentősége van – ti. a drótakadály megrongálása vagy áthágása valósítja meg az idegenrendészeti jogsértést a menekültek részéről –, magukat a jövevényeket a digitális technika segítségével észlelik és fogják el. Leggyakrabban nem is a kerítés közelében.

A most már több mint százmilliárd forintot fölemésztett határvédelmi létesítménynek így jobbára csak szimbolikus szerep jut, arra viszont a mellette futó, átlagosan 30 méter széles, tisztára gyalult és földútként használt sávval együtt tökéletesen alkalmas, hogy elvágja egymástól a földikutya magyarországi és szerbiai populációját, biztos halálra ítélve mindkettőt.

Kormányunk nemcsak a szegénység leküzdése vagy a magyar értékek megőrzése terén, hanem a családvédelemben is konzekvens: most például a 300 négyzetméteren felüli alapterületű villák építését mentesítik az építési engedélyezés alól. Nyilván azért, hogy a magyar emberek könnyebben jussanak otthonhoz. Egy nyertese máris van a gáláns intézkedésnek: a Gellérthegy védett természetvédelmi területén épülő Mészáros-villa könnyebben megúszhatja majd a kisebb kihágásokat – bár őszintén szólva a hatóságok eddig sem nagyon akadékoskodtak, az összes védett fa kivágását például szó nélkül tudomásul vették. Ők már tudják, nekünk még szoktatnunk kell magunkat a gondolathoz: itt bizony a család az első.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!