Az ellenség hadoszlopai az ország szíve felé meneteltek. Senki nem hallotta a lánctalpak csikorgását, senkit nem vert szembe a védőburkolatuktól megfosztott csillogó lövegcsöveken megcsillanó napfény, senki nem botlott az ellenség kommunikációs forgalmazásának diszkrét digitális jeleibe – sem az éterben, sem a vezetékes rendszerekben. De ő tudta, hogy itt vannak. Érezte – államférfiúi zsiger nem téved.
Visszafogott mozdulattal emelte a telefont: helyzet – blöffentette bele. Csak így: helyzet. Nem pazarolta koncentrációját létigére (van) és jelzős szerkezetre (terror meg vész). A telefon másik vége így is vette az adást. Seperc alatt zárták le a parlamentet, illetve a terrorvészerők vezetője személyesen vágta át az Ausztria felől kígyózó főinternetkábelt, egyszerre „likvidálva” az összes online portált, közösségi médiumot, miegymást. A két legádázabb kerékkötőnek – a politikai kontrollnak és a nyilvánosságnak – annyi, konstatálta a miniszterelnök. Jóleső elégedettségébe kopogás rondított, adjutánsa (közönségesen: titkára) észrevételezte, hogy rengeteg lakossági bejelentés érkezik, miszerint sehol nincsenek terroristaszerűségek. „Kijárási tilalom” – vakkantotta. „Aki nem mászkál odakünn, nem szembesül a hiánnyal, redőny mögül nehéz ellenséget lokalizálni”, fűzte hozzá magyarázatképpen.
És 2016 februárjának harmadik hetében beköszöntött a terrorvészhelyzet és a politikai béke: az ellenzék nem opponált a parlamentben, a kormánypárti lobbik sem birkóztak a frakcióban, a nyilvánosság meg sem mukkant, eljött a rendeleti kormányzás kora (értsd: a kabinet bármelyik döntést felülírhatta).
Így amikor Habony Árpád arra panaszkodott, hogy megunta a falon lógó festményeket, és újakat akart hozatni a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, elég volt egy miniszterelnöki bólintás. (Amikor az "első polgár" kommunikációs megmondóemberének először jutott eszébe az otthoni képnézegetés, akkor át kellett írni a törvényt, hogy ne csak köz- és magánintézményekhez, hanem magánszemélyekhez és gazdasági társaságokhoz is kikerülhessenek a nemzet kincsei. Ráadásul még némi álszemérmességre is szükség volt, így egy Fidesz közeli médiacég bérelt ki tíz reneszánsz és barokk festményt, amit pont annak a lakásnak a falain tároltak, ahol Habony lakott.)
Most nem kellett alakoskodni. "Egy 1,6 milliárdos Munkácsy-kép a nappaliba nem fér el? Bármikor leakasztják neked a debreceni Déri Múzeumban" – szólt még Orbán a képkérés után távozó Habony után, de az Árpi nem kérte a Golgotát.
Szintén elég volt egy miniszterelnöki bólintás ahhoz, hogy a – terrorvészhelyzetben egyedüliként működni hagyott – TV2-höz átszaladjon valaki egy rollerbőrönddel, ami 5 milliárd forinttól hasasodott. (Bezzeg február második hetében még a csatornának kellett megdupláznia hirdetési tarifáit – ugyanis csak így tudott megfelelő mennyiségű állami pénzt legálisan becsábítani. Mert bizony égető szüksége volt a kormány reklámjaira, hiszen veszteségesen működött – többek között azért, mert drágábban árulta hirdetési perceit, mint a jóval vastagabb nézettségű RTL Klub.) „Félretettem neked még egy bőröndnyi adóforintot, ha ez kevés lenne”, diktált SMS-t a kormányfő Vajna (Andy) Andrásnak.
És ha már bőröndökkel babrált, bekéretett két bazi nagyot is: „na, ezekből finanszírozzuk az olimpiát”, mondta, majd utasította a NAV berendelt behajtóembereit, hogy hozzák el minden budapesti cég bevételeinek tíz százalékát – az ötkarikás játékok önkéntes támogatásaként. (Február második hetében még nem einstandolhatott szabadon a kormány, így azt ígérte, adókedvezményt kap az a vállalkozás, amelyik megsegíti az olimpiai pályázatot lebonyolító céget.) "Van egy jó hírem, megtámasztottam a költségvetést", hívta a jól végzett munka örömével a nemzetgazdasági minisztert, "marad pénz az államkasszában, fizethetnek tisztes osztalékot az állami cégek".
„A MÁV-vezér már így is majdnem kifeszíti az 5 milliós bérplafont, mi lesz, ha a sajtó szagot fog?” – aggodalmaskodott a pénzügyi tárca vezetője.
„Kerítsétek elő Németh Szilárdot, hozza a postáról szóló törvénytervezetét”, vezényelt Orbán. Február második hetében a rezsibiztos azt javasolta a T. Háznak, hogy a posta szerződései ne minősüljenek közérdekű vagy közérdekből nyilvános adatnak – azaz nem kell kiadni az információkat a sajtónak. A miniszterelnök kihúzta a posta szót, majd a papírszélre odakanyarította: az összes állami cég nevét beírni.
Expeditív napja volt, a reggeli és a tízórai között egyheti munkamennyiségét letudta – igaz, az eredmény ugyanaz volt, mint előtte, csak nem kötötték gúzsba bosszantó demokratikus vagy féldemokratikus rituálék. Hozzá tudna szokni, gondolta, de a régi beidegződéseket még nem tudta teljesen lerúgni magáról, egyelőre azt érezte, indokolnia kell – legalább az övéinek. Így Lázár rögvest bemondta, hogy a kormány újabb menekülthullámot lát, lesz újabb határzár, no meg, persze, új vészhelyzet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
