Hohenyec bácsi

Oda semmiképpen, tiltakozott és a szemében haragos fény villant meg. Nem akarok a gyerekeimre szégyent hozni. A fia és a lánya Budapesten dolgoznak, ott kaptak munkát még a kilencvenes évek közepén. Családot alapítottak, gyerekeik ott járnak iskolába. Kezdetben sűrűn hazalátogattak, de aztán elmaradoztak, az utóbbi években jó, ha évente kétszer-háromszor hazalátogatnak. A lányom ilyenkor kitakarítja az egész házat, mondta Hohenyec bácsi büszkén. És ha eladná, vetette közbe a szociális gondozó. Az öreg ingerülten felugrott a székről és az asztal körül körbe-körbe járva csak azt ismételgette, hogy ez sem jöhet szóba. A gondozó beleegyezően bólintott. Megbánta a futó ötletét. Arra gondolt ugyanis, hogy a ház árából kényelmes egyágyas szoba biztosítható az öregek Duna-parti otthonában. Minden nap meleg étel járna neki, s állandó orvosi felügyelet alatt nem lenne gondja semmire. Szóba se kerülhet, ismételgette mániákusan és intett a gondozónak, hogy menjenek fel az emeletre. Ez a fiam szobája, külön fürdőszoba jár hozzá és külön konyha. A másik oldalon pedig a lányom szobája, neki is külön fürdőszoba meg konyha dukál. Hogy ne zavarják egymást. Mind kettőjük szobája a kertre néz, erre külön gondot vezettem, azokban a szép időkben, amikor építkeztem. Hogy adnám el a házat, hol fognak a gyerekeim megszállni, ha hazajönnek? Olyan fürgén mutogatta a szobákat, hogy senki sem gondolta volna, hogy az öregnek még csak pár hónap van hátra. Nem mennek talán szállodába? A gondozó megfigyelte, hogy a szobák sarkai tele vannak pókhálóval, a plafonról hullik a mész, biztosan becsorog a tető, a bútorokat por lepte be. A lánya szobájának kisasztalán egy régi poros Nők Lapját vett észre. Pár hónap maradt hátra, közölte a főorvos, de mivel olyan szívós természete van, kihúzhat akár egy évet is. Nem is csoda, hogy hallani sem akar a betegségéről. Rátarti az öreg, nagymaximumos, úgymond, kulák volt, a földről biztosan soha életében nem mondott volna le, csak azért adta el, hogy a Budapestre áttelepült gyerekei talpra álljanak. A traktort megőrizte, és a kombájnt, mert bérlőként dolgozott tovább. Amíg bírt. A szociális gondozó gondosan visszarakta a formanyomtatványt a táskájába és megnyugodva távozott. Az öreg Ho he - nyec a kapuban azt magyarázta, hogy szeretne plazmatévét vásárolni, hogy azon jobban lássa a magyar adókat. Azt hallotta, hogy a plazmatévén szebbek a színek, meg a kép is élesebb, az ő szemei pedig már gyengülnek, de szeretné egészen pontosan tudni, hogy mi történik Magyaror szágon. Nagy baj lehet ott, ezért hasznos tanácsot kéne adni a gyerekeknek. Ő annak idején túljárt a kommunisták eszén is, feltalálná magát ő most is. Sehogy sem sikerül talpra állniuk. Egyre ritkábban térnek haza, lassan elmúlik a nyár, azt ígérték, majd a választások után, de azóta se jelentkeznek, ami nagyon rossz jel. Pedig ő minden este a helyére teszi a kulcsot, hogy ha éjszaka toppannak be, akkor kizárhatják a bejárati kaput akkor is, ha netán Pesten felejtik a kulcsot. Néha egész éjszaka nézi a tévét és várja a gyerekeket. Egy hét múlva telefonáltak a szomszédok, hogy Hohenyec bácsi napok óta nem sepregette fel a járdát. Pedig akkor is sepregetett, ha tiszta volt a járda. A rendőröknek nem kellett a zárral bíbelődniük, a szociális gondozó tudta, hol a kulcs. A kapu melletti falon. A rendőr sokáig nézte a nagy rozsdás kapukulcsot, egyet fordított rajta, nem ment. A kilincsre tette a kezét és kinyílt a kapu. Hohenyec bácsi elfelejtette bezárni, mondta. A földszinti szobában a sugárzó tévé előtti karosszékben ült a megboldogult. Az első látásra úgy tűnt, hogy a képernyőre mereszti a szemét, s csak a feje hanyatlott egy kicsit balra. Magyar műsort nézett, amikor a szíve végzett vele. Az orvos csodálkozott legjobban, mivel a kórházi leleteken azt írta, hogy a szívével minden rendben van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!