Ülök a repülőn, már ötödik órája, olvasok, bámulom a felhőket, óvatosan rövidre zárva kommunikálok a szomszédommal, és nem megy ki a fejemből a Sziámi-dalszöveg: „Nem tudom eldönteni, szívem, hogy itt rosszabb vagy ott jobb”. Úton vagyok New Yorkba, ahol élek, Budapestről, ahol éltem.
Amíg nem szállunk le New Yorkban, még azt is nehéz lenne megválaszolni, hol van az ott és hol az itt, csak hogy még nagyobb legyen a bizonytalanság. Jól összekeveredik minden itt ég és föld között: hol a hazám, mit akarok én egyáltalán ettől az ostoba hazaügytől, hol vagyok, amikor nem otthon vagyok, mi az az otthon egyáltalán – így érkezem meg New Yorkba, a farkasordító hidegbe. „Nem tudom eldönteni, szívem, hogy itt rosszabb vagy ott jobb.” Pontosabban hol hogyan rossz. Nem tudom eldönteni, szívem, hogy itt rosszabb vagy ott rosszabb. De ahogy megyek hazafelé Brooklynba, tudom, hogy a kérdést el kell dönteni nagyon gyorsan.
Látszólag nincs is semmiféle kérdés, csak felesleges nyavalygás és bosszantó érzelgősség. Magyarország az, ami. Az ember dönt, és élvezi döntése gyümölcseit. A magába záruló, autokratikus országból elmegy egy ésszerűbb és kiszámíthatóbb másikba. Kész. A dolog meg van oldva. Kicsit elveszettebben, időnként bizonytalanabbul, de talán békésebben és tervezhetőbben él. De ahogy a taxi átvág Brooklyn külvárosain, és amikor már megbeszéltük a taxisofőrrel az összes alapkérdést:
Mióta vagy itt? Miért? Hazajársz? Hogy megy az üzlet? Visszamész? Szóval, amikor ott a hátsó ülésen félig kómában az egész napos utazástól, az ember beletemetkezik a télikabátjába, akkor egyszer csak belenyilall, hogy milyen édesen és langyosan csordogál az élet Budapesten. A depresszió, sőt a kétségbeesés ormain van valami egyértelmű melegség az ottani életben, és ahogy Budapest hősiesen ellentart a kivagyi politikai akarnokságnak, abban pedig van valami egészen megható. Igen, ez a mi városunk, és nem az övék – ilyen röhejes mondatok motoszkálnak az ember fejében ott a hátsó ülésen, jetlegtől reszketve. Milyen finoman duruzsol az élet ott Pesten szomorúság és tehetetlenség között vergődve. Gondolja az ember ott a sötét taxiban és máris röhög saját szentimentalitásán. Milyen ostoba ez az egész. Már mi lenne finom és mi lenne édesen áradó egy kivérzett, kétségbeesett országban és a vergődő emberekben? És mégis. A dolgok feladásában és a melankóliában van valami mélyen valóságos.
A gyors és akaratos New Yorkban pedig van valami mélyen valószerűtlen. A politikába fojtott és korrupt országban minden átbeszélgetett este felér egy túlélő gyakorlattal és egy miniforradalommal. Itt pedig minden este felkészülés és meditáció a másnapi sikergyakorlatokra. Akkor miért is ülök itt a taxi hátsó ülésén hazafelé New Yorkban? Miért? Miért? Mire a ház elé érünk, meg kell találnom az okokat. Nézzük: nem kell mindennap visszataszító embereket nézni, ahogy marakodnak a hatalmon és pénzen. Nem kell mindennap megalázottan lefeküdni, amiért újabb és újabb ostobaságokat kellett végighallgatni. Nem kell átélni, ahogy agresszív akarnokok átgyalogolnak emberek millióin, gőgösen és bután.
Hidegebb itt az élet, biztosan szenvedélytelenebb, de tisztább és szolidárisabb és az igazságosságnak legalább némi esélye van. Megállunk a ház előtt, fizetek, mindenféle jókat kívánunk egymásnak a taxis emigránstárssal, kiugrik segíteni a csomagjaimmal, kezet fogunk. Megjöttem. Maradok.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
