Hazatérés

Oldalán a mintázatot követve aranyozott zsinór szaladt. Megigazította az urnát az ovális üvegasztalon. Az öbölre leszálló ködre gondolt. A porcelánba zárt mosolyra. Az üveglap visszaverte a fényt, és e fényben a könnyek kaleidoszkópján át megsokszorozódott az urna. Sok-sok hófehér, koromfekete urna.

– Holnap hazamegyünk, Mama – mondta.

Fogta az urnát, átvitte a szobájába, letette az ágyra. Megkereste anyja nyolcszögletű ékszeres dobozát. Kiürítette, majd átöntötte bele a hamut az urnából. A falára tapadt szemeket púderecsettel óvatosan átseperte az ékszeres dobozba.

Olaszországban hat hónapot töltöttek. Jenna és az anyja soha nem járt korábban Olaszországban. Otthon sem. De Jenna még nem akart hazamenni. A megfelelő pillanatra várt. A pillanatra, amikor úgy érzi, mehetnek. Amikor már úgy megszokták egymás társaságát, hogy elválhatnak.

És egy éjjel áthajóztak Jugoszláviába. Jenna kisétált a tatra. Ott állt egy lány, egy vele egykorú lány. Együtt jártak templomba kislánykorában. Kalifor­niá­ban. Jenna nem lepődött meg. Az anyja sem.

– Monique! Mit csinálsz itt?
– A gyökereimet kutatom – válaszolta.
– Én is.

Monique-nál voltak címek, nevek. Neki viszont semmilye sem volt. Azt sem tudta, az ország melyik felén keresgéljen. Azt sem tudta, hová érkezik.

A nagymamája egyszer azt mondta Jennának, hogy elveszett hercegnőként rajongják majd körül, ha egyszer hazamegy. Ahogy beértek az első faluba, Jennát az az ismeretlen erők hatalmában és érvényében bízó öröm ragadta magával, ami a legerősebb és a leggyengébb embereknek egyformán sajátossága. Kiabálni kezdett. Az anyja nevét. A nagyapja és a nagyanyja nevét.

– Tomič! Vukosevič!

Amerre csak jártak, kiabáltak, de sehol senki nem szólt hozzájuk. Beültek egy kocsmába. Mivel Jenna elfáradt, most Monique kiabált.

– Tomič! Vukosevič!

Senki meg sem mozdult. Még csak rájuk sem néztek. Jenna nem értette. Ez volna hát az ország, ahonnan való? Ez az a föld, amitől a nagymama szeme könnyes volt délutánonként?

– Tomič! Vukosevič! – mondta, de már csak maga elé.
– Ne haragudjon – fordult felé ekkor a csapos –, én megértem, hogy maga Tomič meg Vukosevič, de ez itt Horvátország.
– Micsoda?
– Három kilométert menjen lefelé az úton. Ott nagyon fognak magának örülni.

Jenna ment. És ment az anyja, és ment Monique is. Beértek a következő faluba, megálltak a kocsma épülete előtt. Jenna végignézett az utcán, a házakon. Az arcokon. A különbséget kutatta. Belépett a kocsmába és elkiáltotta magát.

– Tomič! Vukosevič!

Megálltak a poharak a kezekben. Csend lett. Körülvették, csókolták és itatták őket. Egy szót sem értettek az egészből, de tudták, hogy jó helyen járnak. Az egyik férfi elbiciklizett a fiáért, aki beszélt angolul. Megragadta Jennát és kivitte a kocsma elé.

– Itt ez a hegy, látod? De nem ez, hanem a következő. Menj oda, keresd az embert a kék Mercedesszel. Ott kártyázik a falu főterén. Kérd meg, hogy vigyen el.

Nem sokkal később Jenna és az anyja és Monique egy kék Mercedesben ülve kanyarogtak felfelé egy szerpentinen. A faluban tizenegy kőház állt. Szatelitantennák. Sár és köd. A férfi lassan gurult keresztül a falun. Megpillantott egy asszonyt.

Kiszállt. Intett Jennának, hogy kövesse.

– Ez itt egy Vukosevič – mondta a férfi.

Az asszony kiabált, sírt, jajgatott. Megragadta Jennát, bevitte a házba és leültette konyhába. Egy fotóalbumot rakott elé. Mutogatott és magyarázott és csókolgatta Jennát, aki csak nézte a fotókat és bólogatott és nem értett semmit, nem látott egyetlen ismerős arcot sem, mígnem egy képen, egy barnássárgára fakult képen megpillantotta a családját, nagymamáját, nagynénjét, nagybácsikáját és dédanyját. Könnyezni kezdett, és előhúzta az anyja képét a zsebéből és mutatta az asszonynak, hogy itt van, ő az anyám, és ez a nő a képen a nagyanyám, és akkor előkerültek a sütemények, pálinkák, rokonok. Hozták a többie­ket, hozták az egész falut és húzták magukkal Jennát, szaladtak fel a hegyre, futottak fel vele a hegyen Monique-kal, meg a kék Mercedeses férfival és Jenna anyjával, és ott volt a hegyen egy fal, egy vízelvezető fal és ráírva a név, hogy ezt a falat Dusan Vukosevič építette, aki elment Amerikába.

Jenna megfordult. Körülnézett. Ott feküdt előtte az Adria, a völgy, a falu. Fújt a szél, a nedves, sós, vénséges szél. Megkérte a rokonokat, hagyják magára. Sírt, ahogyan egy nő sír, és mosolygott, ahogyan egy gyermek mosolyog. Kinyitotta az ékszeres dobozt, és szétszórta a port. Az anyja megindult a meredek hegyoldalon. Futott, nevetgélt, szaladt. Lába saras lett, haja kócos.

Jenna másnap felszállt egy gépre, és hazament. A falu nevét nem tudja. Nem érdekli.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!