Húsvét – sok kortársunknak alapvetően világi és családi ünnep. A tojás és nyuszi legfeljebb a téli álmából ébredő természetre és a termékenységre emlékeztet. A zsidók és keresztények sem véletlenül tavasszal tartják a húsvétot, hiszen mindkét vallás valamiképpen az újraéledésre és újrakezdésre is emlékezik.
A keresztények húsvétkor Jézus Krisztus feltámadását ünneplik, akit négy nappal korábban elfogtak, nagypénteken kereszt általi halálra ítéltek, majd még aznap el is temettek. Jézus feltámadása szintén a szabadulás ünnepe: szabadulás az embert legyőző és megkerülhetetlen utolsó erő, a halál fogságából. A zsidó peszáh és a keresztény húsvét így bár eltérő, de egymásnak nem ellentmondó és egymással nem kibékíthetetlen vallási tartalommal rendelkeznek. Az csak a két vallás fanatikusainak köszönhető, hogy a testvéri hasonlóságból és összetartozásból a történelem során tragikus szembenállás alakult ki.
Még napjainkban sem fölösleges hangsúlyozni, hogy nagypéntek tragédiája nem etnikai probléma: nem a gonosz zsidók ölték meg a kereszténység Jézusát. A zsidóság Istentől való kiválasztottságát mindkét vallás követői vallják, így Isten üdvözítő terve is csak a zsidóságban mutatkozhatott meg, annak minden drámájával és örömhírével együtt, hiszen maga Jézus is zsidó volt. Az etnikai szempontú megközelítés csak arra alkalmas, hogy elfedje a húsvéti esemény valóban lényeges és nyugtalanító összefüggéseit: nagypéntek a korrupt politikai és vallási hatalom veszélyeit, sőt gonoszságát, míg húsvét a halál különböző formáiból való feltámadás reményét jeleníti meg.
A keresztény húsvéti esemény középpontjában Jézus áll, akit három oldalról ér támadás: a vallási vezetők, a politikai és egyben bírói hatalom, valamint a manipulált tömeg részéről. A főpapok vallási és egyben politikai befolyásukat féltik a názáreti rabbitól, akinek megbélyegzésére és elhallgattatására minden eszköz alkalmas, ezért azt tervezik, elteszik láb alól. Kajafás érvelése („jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem, hogy az egész nép elpusztuljon”) meggyőzi a kétkedőket is. Vajon hányszor hangzott el hasonló – akár Istenre hivatkozva is – a történelemben?
Pilátus a politikai és a bírói hatalmat testesíti meg. Ő elég éles elméjű ahhoz, hogy átlássa a helyzetet. Tudja, hogy a Jézussal szembeni vádak mögött féltékenység húzódik meg, ezért egy-két erőtlen kísérletet tesz arra, hogy megmentse a vádlottat. Pilátus ugyanakkor reálpolitikus. Ha hatalmon akar maradni, akkor engednie kell a befolyásos körök nyomásának, és ettől még felesége üzenete („Ne legyen közöd annak az embernek a dolgához!”) sem tartja vissza. Talán ez a magyarázata annak, hogy miért maradnak hatástalanok politikusokhoz címzett beadványok és nyílt levelek, holott azok igazságtartalma nyilvánvaló. Pilátus ugyanakkor bíró is, aki tudja, hogy ítélete igazságtalan, ezért mossa kezeit („Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok”), mégis jogszerűnek tekinthető. Vajon miért beszélünk manapság igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatásról?
Végül ott van a vallási mámorban tobzódó tömeg, amelyiknek nincs politikai ambíciója, a tényeket és érveket sem képes mérlegelni, de támaszt jelent az ügyes, őket manipulálni képes és hataloméhes ideológiai és politikai kalandoroknak. Nagypéntek az ő üvöltésükkel („Keresztre vele!”) válik igazán az ember időtlen tragédiájának szimbólumává.
És Jézus? Keveset szól, alig védekezik, sőt van, amikor egyáltalán nem reagál a vádakra. Amit el kellett mondania, már elmondta, amit meg kellett tennie, már megtette. Ez itt az elszenvedés, a bukás, a totális kudarc ideje. Minden szépítés és happy end nélkül. Pont! Vége! Nincs tovább!
Vagy mégis? Húsvétvasárnap hajnalán föltámad. Nemcsak az eszme és az igazság él újra, hanem ő maga is, de már semmi sem a régi. Új minőség jön létre. Ez húsvét végső üzenete: lehet, hogy az ördögi hatalom szorításából nincs kiút, rámehetünk, belepusztulhatunk, de igaz embernek lenni mégis érdemes, mert nem a halálé az utolsó szó.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!