„Ennek az országnak nem annyira törvényekre, mint inkább egy erős, bátor vezetőre van szüksége, akiben a nép megbízik” – ezzel az állítással igyekeznek mérni társadalomtudósok szerte a világon az autoriter attitűdöket. Alighanem kevés mondat ragadja meg jobban azt, amit Orbán Viktor „illiberális demokrácia” alatt érthetett: egy olyan ország, ahol a nép bizalmát élvező „bölcs vezető” fontosabb, mint a jogszabályok kiszámíthatósága, a törvényesség vagy e vezető hatalmának ellenőrzése. Magyarországon a választók nagyjából kétharmada ért egyet ezzel – az illiberális demokrácia tartalma korántsem népszerűtlen gondolat.
A politikában előfordul, hogy egy politikus magát leplezi le – ám éppen ezért jobban megragadja politikájának lényegét, mint sok kritikusa. Magyarországon az elmúlt években sokat vitatkoztak arról, pontosan hogyan értelmezzük a Fidesz által létrehozott politikai rendszert: diktatúra, maffiaállam, autokrácia, putyinizmus – sorakoztak a jelzők. Az Orbán Viktor által alkalmazott „illiberális demokrácia” kifejezés azonban mindegyiknél pontosabb.
Az „illiberális demokrácia” alatt ugyanis a miniszterelnök olyan berendezkedést ért, ahol a kormányfő – a „bölcs vezető” – élvezi a választók többségének támogatását; ennyiben demokrácia. Pontosan ebben más, mint egy diktatúra: a diktatúrákban – mint például napjaink Kínájában vagy az 1989 előtti rendszerben – egyszerűen nem tudjuk, a vezető mennyire népszerű; sem választások nincsenek, sem szabad sajtó – így a választói vélemények rejtve maradnak. Ma a választók többsége tagadhatatlanul támogatja Orbán Viktor kormányát; ennyiben indokolatlan diktatúráról beszélni.
Egy igazi – liberális – demokráciához azonban nem csak az kell, hogy a többség által megválasztott kormány irányítson, hanem az is, hogy e többség hatalma ne legyen korlátlan; hogy a kisebbségnek reális esélye legyen többséggé válni. Ezért korlátozza minden igazi demokrácia a megválasztott kormányok hatalmát. Ezért voltak nálunk is a kétharmados szabályok: hogy a többség ne tehessen meg bármit. Csak éppen a magyar rendszerváltás szereplői nem számoltak azzal, hogy egyszer egyetlen párt szerzi meg a parlamenti mandátumok kétharmadát – s így a továbbiakban semmilyen intézményes korláttal nem kell számolnia.
Márpedig intézményes korlátok nélkül nem igazi, legfeljebb „illiberális” demokráciát hozhatunk létre: Orbán Viktor szavai azért is keltettek ekkora megütközést szerte Európában – és az Egyesült Államokban –, mert mára a demokrácia, az igazi demokrácia a liberális demokráciát jelenti; azt a rendszert, ahol a többség kormányoz – ám hatalma sohasem korlátlan.
Ha jól utánagondolunk, ez felel meg a józan ész köznapi demokráciaértelmezésének is. Ha egy ötfős társaság vacsorázni szeretne, és három ember inkább az egyik, a másik kettő egy másik éttermet részesítene előnyben, természetesnek vesszük, hogy a hármas „többség” szavazata dönt. Erősen aggódnánk azonban, ha e három ember arról is dönthetne, hogy a társaság mostantól minden este az ő kedvenc éttermébe megy.
Ha pedig e három ember azt is eldönthetné, hogy egyébként a számlát minden esetben a másik kettő állja, arra aligha mondanánk, hogy demokratikus döntés született; dacára annak, hogy a többség ezt akarta. Márpedig az illiberális demokrácia orbáni koncepciója pontosan ezt célozza: egy pillanatnyi többséget permanens többséggé változtatni; húsz évre berendezkedni, mint annak idején Mikola István egy elszólásában mondta.
Mi a baj a hatalmat korlátozó intézmények leépítésével, a törvények helyett a „bölcs” és adott esetben népszerű vezető döntéseinek mindenhatóságával? Az, hogy a választó nem stabil intézményekben, hanem a vezető „jóindulatában” bízhat, amikor a jövőre tekint. Márpedig a hatalom – Lord Acton híres szavaival – mindig korrumpál; az abszolút hatalom abszolút módon teszi ezt. A Fidesz néhány meglehetősen durva trükktől eltekintve eddig betartotta a saját maga által létrehozott választási rendszer szabályait – ám csak a Fideszen múlik, így tesz-e majd legközelebb is. Ha valaki könnyedén megnyeri a választást, nincs oka a választások durva korlátozására.
Ám mi történik akkor, ha a társadalmi hangulat a kormány ellen fordul?
Egy liberális demokráciában a kormánnyal nem szimpatizálók tudhatják, hogy ha sokan akarnak változást, a következő választáson a kormány távozni fog. Ma Magyarországon a kormánykritikus szavazóknak azonban erre semmilyen garanciájuk nincs; reménykedhetnek abban, a Fidesz annyira messze nem megy, hogy akkor is igyekezzen hatalmát fenntartani, ha a többség már nem támogatja – ám a kormány eszközei szinte korlátlanok. Ma egyedül Orbán Viktor – vagy talán még ő sem – tudja, mit tenne a Fidesz, ha azzal szembesülne, hogy a következő választásokat elveszti.
Egy biztos: ezt csak akkor fogjuk megtudni, ha társadalmi többség jön létre a mostani kormánnyal szemben. Teoretikusoknak, elemzőknek és politológusoknak persze érdemes azon vitatkozni, hogyan kategorizáljuk a rendszert. Ám az illiberális demokráciát nem kívánó politikusok és választók egy dolgot tehetnek: igyekeznek meggyőzni a választók többségét saját igazukról.
TÓTH CSABA
a szerző a Republikon Intézet
stratégiai igazgatója
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
