Ember legyen a talpán, aki megmondja, milyen hosszú hatvankét esztendő. Andrassew Ivánnak alighanem sokkal, de sokkal több belefért hatvankettőnél, s ha az utolsó éveit számolnánk, alighanem a végtelenségig nyúlna mindaz, amit még bele akart sűríteni.
Tudta, milyen világba született, nem félt attól, hogy az élet küzdelmes is lehet. Sőt! Mintha mindvégig küzdött volna valami magasztosabb igazságért, mint amit a földi lét megengedett számára. Nem félt megszólítani sem istent, sem embert, nem félt megmutatni érzéseinek erejét. Akkor sem, ha nem mindig talált megértésre vagy barátságra. A szó igaz értelmében hite volt ahhoz, amit életútként választott.
Harcolt, hogy azt mondhassa, amit gondolt; küzdött, hogy más is mondhassa. Egyvalamit tűrt nehezen: az őszintétlenséget. Márpedig, ha valamivel mindvégig küzdenie kellett, az éppen ez volt.
Ferences diákként tanulta Esztergomban, milyen ereje is van a szónak. Kíváncsi és lázadó természete arra nevelte, hogy folyamatosan képezze magát. Beült egyetemek előadásaira, főiskolák óráira, írt üzemi lapoknak, a rendszerváltás után pedig az évekkel lapokat is váltott, kezdve a Mai Naptól, a Népszabadság, a Hócipő, a Színes Vasárnap és a Népszava szerkesztőségén át. Nem félt az újdonságtól, és nem hagyta, hogy a modern technológia túllépjen az ólomszedőkhöz szokott újságírók világán. Az iNteRNeTTo főszerkesztője is volt, blogot írt, internetes naplót mindenről, küzdelemről és romlásról.
A társadalom és a saját testében terjedő kór tudósítója volt. Harcos alkat, aki mindvégig tudta, hogy ebből a küzdelemből ő csak győztesen jöhet ki. Akkor is, ha belehal.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!