A középkori Kassa János mestere még azzal bocsátotta útjára Kristóf fiát, hogy „mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél”. János mester útravalója Márai híres színművében egybevág mindazzal, amit legalább négyszáz éve a Nyugat gondol önmagáról és a világról.

A mi civilizációnk jelölte ki a változások menetét és irányát: nyugati értelmiségiek álmodták meg a felvilágosodás és a haladás eszméit, nyugati férfiak fejlesztettek ki technológiákat, hogy akaratukat rákényszerítsék a világ más részeire – fejtegette minapi nyitó vezércikkében a londoni The Economist. Jobbára úgy gondolták, hogy amit létrehoznak, az fontosabb és erősebb mindannál, ami korábban keletkezett, az Egyesült Államok alapító atyái például szilárdan hitték, hogy az általuk szerveződő ország nem csak életet és szabadságot kínál a bevándorlóknak, hanem lehetőséget is boldogulásukra. És ez alighanem így is volt, tehetjük hozzá, anélkül, hogy szépítenénk vagy idealizálnánk, mindazt, amit „a” Nyugat tett, hiszen brutalitástól éppenséggel nem voltak mentesek ezek a századok – sem. Ám való igaz, hogy ha ideig-óráig eltűnt is, később visszatért az esélye a jobb életnek, a lehetőségek javulásának. Ebbe a nyugati életvezetésbe, a sokféle módon értelmezhető kapitalizmusba a „változás” mellett leggyakrabban talán a „remény” kifejezése vonult be. Norman Vincent Peale, a 20. század egyik neves amerikai protestáns vallási vezetője és gondolkodója – aki sok más társával együtt határozottan ellenezte a katolikus Kennedy elnökké választását – sokféle formában emlegette, hogy a pozitív gondolkodás erejét nem lehet alábecsülni.

Ez a reményre és bizalomra, ösztönös vagy tudatos jövővállalásra épített gondolkodás mintha megroppant volna, a remény mintha vándorútra indult volna, s az idézett hetilap szerint a 21. század jelszava már inkább az lehet, hogy „Keletre menjen, fiatalember”. Mivel igyekszik alátámasztani állítását a The Economist? A neves Pew Kutató Intézet fölmérését idézi arról, hogy a feltörekvő országokban – tehát nem csak a földrajzi értelemben vett keleten – mennyivel inkább bíznak a gazdaságpolitikában, mint a vezető nyugati államokban. A kínaiak 87, a brazilok 50, az indiaiak 45 százaléka hisz abban, hogy hazája jó gazdasági úton jár, ám ugyanezek az adatok jóval alacsonyabbak a briteknél (31%), az amerikaiaknál (30%) és a franciáknál (26%). Megkezdődött a remény globális újrafelosztása? Akik emellett érvelnek, fölhozzák, hogy két évvel Obama elnök megválasztása után az Egyesült Államoknak rossz a politikai közérzete, de Európában sem jobb a helyzet: fővárosok sorában rendeznek – úgyszólván naponta – heves tüntetéseket, Németországban egy olyan könyvről vitázhattak hónapokig, amely az ország alkonyát vizionálja a bevándorlók miatt, egy többé-kevésbé levitézlett és igencsak kacskaringós utat bejárt francia politikus arról ír könyvet, hogy „Franciaországnak vége?”. Egy másik munka a „francia melankóliát” taglalja részletesen.

Vajon lehet-e közvetlen összefüggést találni a „remény vándorlása” és a növekedési adatok között? Hiszen Kína, India, Indonézia, Brazília és a többiek gazdasága gyorsabban bővül, mint a nyugatiaké. És a demográfiai mutatók is jóval kedvezőbbek a feltörekvő piacokon, mint nálunk, nyugaton – akár így is fogalmazhatnánk, bár nem így szoktunk. A kérdések és kételyek folytathatók, de mégsem gondolom, hogy a mai Kristófoknak végleg le kellene tenniük a nyugati útirányról, s a keleti százmilliók erősebb reményei szükségképpen a melankóliát táplálják nyugaton. Inkább egy átalakuló világszerkezet elhúzódó szülési fájdalmainak vagyunk tanúi, tehát az intelmet így formálnám át: „Fiatalember, jól nézzen körül, mielőtt elindul!”

Címkék: Alberto Contador, Alberto Contador, Alberto Contador

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!