A néni fájlalta a lábát. Puha, fehér, visszerekkel átszőtt vádliját körbefáslizta, a fásli végét rögzítette a biztosítótűvel, aztán azt mondta a lelenc kislánynak, hogy ma szépen eljön vele a Hitközségbe, és mindenkinek bemutatkozik az irodán. Ha megjegyzi az utat, akkor holnap már egyedül is elmehet az ételhordóval az ebédért.
Az ingyenkoszt eredetileg csak az Edunak, Edit néni húgának járt volna a tábor miatt, de a néni mindig kapott a maradék levesből vagy tésztából, így általában mind a hárman jóllaktak: Jóska bácsi, Edu és Edit néni is. A gyerek azon gondolkodott, hogy valakit elvisznek táborozni, és utána még ingyenkosztot is kap, az nem igazságos. Az intézetből csak a legjobbakat meg a tébécéseket vitték táborba, de utána, amikor visszajöttek, azok is ugyanolyan rendes ebédet kaptak, mint a többiek. Amíg ezen töprengett, addig a néni azt számolgatta, hogy ez a kis vézna lány csak nem eszik annyit, hogy négyüknek ne jusson elég: egyikük se szólt közben egy szót se. A pléh ételhordónak három emelete volt, ezt illesztgette össze a kislány, a néni még egy plusz cekkert is magához vett, hogy el tudja hozni, ha jár valami gyümölcs. Az utóbbi időben zöldség meg gyümölcs alig volt, hús soha.
Az ő utcájuk macskaköves volt és kizárólag földszintes vagy egyemeletes házak álltak benne, a következő, szélesebb mellékutcában viszont már csupa többemeletes, ragyás bérház magasodott. Innen már kilátás nyílt a nagy útra, ahol a villamos közlekedett. A köszörűsnél kellett jobbra befordulni, és tovább menni a hangszórós falú házig. A köszörűs kirakatában egy nagyon apró bábu ült egy széken, és egy testéhez képest kard méretű bicskát köszörült előregörnyedve.
Amikor befejezte a mozdulatsort, kinézett a kirakat felé, aztán visszafordult, és újra kezdte. Mellette jobb és bal oldalon is pengék feküdtek, középen meg egy tábla, Fischer-féle kések minden alkalomra. A néni egy zöldre mázolt ablakot mutatott odafent, hogy ezt kell figyelni messziről, az Edu is ebből szokta tudni, hol kell befordulnia, de a kislány inkább a kerek, szürke tölcséres fali hangszórót jegyezte meg, mert az ismerős volt neki: olyan a nevelőintézetben is volt az udvaron.
A hitközségi bejáratához rövid lépcsőn kellett felmenni, és a néni újra elhadarta, hogy köszönjön szépen mindenkinek, ne hozzon ám szégyent a fejére. Megigazította rajta a szoknyát, aztán becsöngetett.
Sokára nyitottak ajtót. Egy sovány, ráncos férfi jött ki, elvette az ételhordót, rá se pillantott az idegen gyerekre. A néni azt mondta, most az irodán van dolguk, és behúzta a kislányt a férfi mellett, aki nem tűnt túl szívélyesnek.
A sötét kis helyiségben négy nő tartózkodott, mindnyájan háttal ültek a falhoz tolt fiókos asztalok mellett. Érkezésükkor felálltak és kíváncsian a kislány köré gyűltek. Egyszerre kérdezgették a nevét, meg hogy hány éves, szereti-e a rizslevest és a gombócot, mert ma az van, tud-e valami szép verset, szeret-e a zsidóknál lenni, tud-e már imádkozni.
A kislányban felrémlett, hogy milyen gúnyosan nézett rá Jóska bácsi, amikor a családba érkezett, és csak ült, nem válaszolt a kérdésekre, úgyhogy próbálta összeszedni magát és legjobb tudása szerint sorra felelni mindenre. Hétéves, rizslevest ő még sohase evett, csak rizsát magába, az nem valami jó. Aztán jutott eszébe, amit az intézetben a többiektől hallott.
Tagoltan, hangosan belevágott a harmadik válaszba is, hogy a zsidókat ő nem szereti, mert azok mind büdösek és vörös a hajuk, aztán hozzátette, hogy verset is tud mondani. – Vörös kutya, vörös ló, vörös ember, egy se jó – szavalta büszkén. Imádkozni nem tud, ő csak a Pártban és Rákosi Mátyásban hisz, aki az ő megmentője. Aztán felnézett Edit nénire. A néni viszont érdekes módon nem rá nézett, hanem a négy, fokozatosan fölegyenesedő, döbbent öregasszonyra, akik zavartan bámulták ezt a kis csúnya békát és fogalmuk se volt, mit mondjanak. – Nem baj – szólalt meg végre a legkövérebb asszony, aztán visszacammogott az írógépéhez és ütni kezdte. Közben visszajött az Ernő nevű ember is, aki a bejáratnál fogadta őket, és átadta a teli ételhordót. Ő is jól megnézte magának a kislányt, és közölte, hogy sok tejet kell itatni vele, mert elég szűkmellű szegényke. A néni átvette az összecsatolt lábasokat, és azt válaszolta, hogy énekelni azért szépen tud, csak hallanák. – Majd tanítanak itten neki valami szép dalt, nézett körbe sokatmondóan az asszonyokra. – Az Ilonka néninek gyönyörű hangja van – fordult a kislányhoz –, és különben is bármit kérdezhetsz tőle, segíteni fog neked. Imádkozni meg majd megtanulsz otthon.
Visszafelé már a kislánynak kellett mutatnia az útvonalat. A második saroknál befordulni, aztán menni végig a zöld ablakos házig. Amikor odaértek, váratlanul, visszhangot verve megszólalt a hangszóró: és hadat kell üzenni azoknak az ellenséges üzelmeknek, melyek a dolgozó népünk javát szolgáló rendszabályok végrehajtását fegyelmezetlenséggel, zavarkeltéssel, helyes intézkedéseink túlhajtásával vagy félremagyarázásával meg akarják akadályozni.
A néni fel se nézett, óvatosan vitte tovább az ételhordót, nehogy kilögybölődjön a rizsleves, a kislányt viszont valami nehezen szavakba önthető, remegő lelkesedés fogta el.
Nem így a kis, arasznyi emberkét a Fischer-féle késeket reklámozó kirakatban. Amikor mellé értek, még egyszer kinézett, aztán visszafordult parányi köszörűjéhez, és a karját szaggatottan rángatva leállt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
