Bár felettébb visszatetsző, hogy magamat ezáltal akaratlanul is értelmes embernek nevezem – éppen ezért állok a szélén, hogy ne nevezzem magam sehogy –, mégis el kéne most mondanom, amit érzek, mert az ember végső soron az érzéseitől és nem a gondolatai­tól lesz ember, és én most nagyon örülök, hogy nem gondolok, hanem érzek. És ez az érzés jó érzés. Most először. Merthogy ki szoktam látogatni máskor is, megállok a tömeg szélén, de már indulok is haza, mert a célok körül mindig felbukkannak a seggdugaszok, a tömeg csúcsán irritáló irritálók: feltűnnek viszketők és marketingesek, popsztárok, akiket a marketingesek hoztak, és agyatlan pompon lányok, akik szerelmesek a viszketőkbe és lájkolják a nagy elhivatottságukat a Facebookon, ahol már azok is minősíthetetlenül minősítenek, akikre ez korábban nem volt jellemző. A hang és a hangnem szépen lassan igazodott ahhoz, ami ellen először felszólalt, az értelmes szavak vagy beszédes csendek helyett okádékban úszik az egész ország, olvasgatom a bejegyzéseket: disznó, mocsok, trágya, tetű.

Hullanak az elsárgult levelek, a nemzet vásznát fagyos szél lengeti, és egy asszony jön a tér felől, fellép, szaval, senki se látta, senki se hívta, aztán a hóna alá csapja a kötetet és már megy is tovább. Nincsenek beszédek, csak a versek. Csend van, véleménycsend, mert többet nem mondhatnak, mert tudják, hogy az ő véleményük itt kevés, rájuk szólnak és csöndre intik őket a versek; itt most nincs szereplés, nincs hiúság, nincs álszentség és seggdugaszkodás. Végre egyszer befogja a száját a tüntető, gyászol, temet, alkot és világra jön. A kezében ott a fegyver és már látja, hogy igenis van fegyver, van remény, ember csak szavakkal harcol. Magyar emberek szavaltak ott, mert magyarul a magyarok szoktak szavalni. És én szépen lassan, észre sem vettem, de egyre beljebb kerültem. Most először. És ott is maradok, ha mindez így marad.

És akkor akár még itt is maradhatok.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!