Noha sokat beszélünk az Orbán-kormány oktatáspolitikájáról, nevezett valójában eddig nem sokban mutatkozott meg. A kezdeti egyéni módosítóindítvány-roham óta, amikor például a kétharmados többség visszaadta a pedagógusoknak a szabad buktatás lehetőségét, lényegében nem történt semmi. Senki által nem jegyzett nagy ívű rendszer-átalakító koncepciók születtek, majd tűntek el a süllyesztőben, vagy szelídültek apró változtatásokká.
Ne ringassuk magunkat azonban abba az illúzióba, hogy a kormányzati cselekvőképtelenség – ha hasznot nem is hajt – legalább nem okoz kárt. Ott van mindjárt az, amit közgazdászok „elmaradt haszonnak” hívnak. Bár közoktatásunk minden erről szóló tudásunk szerint a legfejlettebb országok átlaga körüli szinten teljesít (ami egyáltalán nem rossz eredmény), számos olyan problémája van, amelyek beavatkozást igényelnének. Ezek a problémák nem a minőséggel, hanem az oktatási egyenlőtlenségekkel függnek össze. A magyar közoktatás az európai országok döntő többségének oktatási rendszereinél kevésbé képes ellensúlyozni a társadalmi hátrányok hatását, a rendszer etnikai határok mentén zajló kettészakadása pedig már katasztrofális méreteket öltött. Minden olyan kormányzati ciklus, amely az egyenlőtlenségek mérséklését szolgáló beavatkozás nélkül telik, súlyosbítja a helyzetet. Pedig jól látható: a kormány ideális társadalomról szőtt képében nincs helye sem szegényeknek, sem romáknak. A másik, szavakkal okozott kár az előzetes felmentés bizonyos dolgok alól. Tudunk például olyan iskolákról, amelyek felhagytak néhány a jelenlegi hatályos szabályozásban még számukra előírt tevékenységgel, mert azt az új közoktatási törvény úgyis meg fogja azokat szüntetni. Ennél kevésbé nyilvánvaló, de nem kevésbé komoly kár a jól dekódolt új oktatáspolitikai elvárásokhoz való alkalmazkodás. Nem kell például rosszul olvasó tanulók felzárkóztatásával bíbelődni, mert azt már nem fogják rajtunk számon kérni.
Oktatáspolitikai lépésekről tehát nem sokat, reformszándékokról viszont annál többet lehet elmélkedni. Minden vezetői nyilatkozat egyetlen irányba mutat: a közoktatás teljes államosítása felé. Magyarországon az iskolák autonómiáját már egy 1985-ös törvény megteremtette, ez egészült ki a rendszerváltás után az önkormányzatok autonómiájával. A közoktatás önkormányzatok által ellátott helyi közszolgáltatássá vált. Ennek a rendszernek a bejáratása, finomhangolása két évtizeden keresztül zajlott, és ma sem zárult le teljesen. Minden fennakadás és működési zavar ellenére ez a rendszer nem működött rosszul. Az oktatáspolitikában régóta uralkodóvá vált válságkommunikáció ellenére a közoktatás sokkal biztonságosabban és jobban működött, mint szinte bármelyik közszolgáltatási rendszer. Nemzetközi összehasonlításban az eredmények is imponálóak. A kilencvenes években a tanulók beiskolázási arányairól, lemorzsolódásáról és végzettségi szintjéről tudósító mutatók lettek egyre jobbak, az ezredforduló óta eltelt tíz évben pedig a tanulási eredmények is látványosan fejlődtek. (Szűkebb régiónkban például egyetlen ország oktatása sem produkált akkora eredményjavulást, mint a magyar.) Máig ismeretlen okból ezek az eredmények nem hatják meg a jelenlegi oktatásirányítókat. Úgy érzik, hiba volt az iskolákat az ott dolgozók és a helyi önkormányzatok kezébe adni, s hiba volt a szülők számára biztosított beleszólás lehetősége is. Meggyőződésük, hogy jobb, ha az iskolák megint a központi kormányzat kezébe kerülnek, amely a maga végtelen bölcsességében majd eldönti, hol, mit és hogyan kell tanítani? A tervezett reform visszatérne a központi tantervekhez, a pedagógusokat közvetlenül ellenőrző szakfelügyelethez, a tanulás helyett tanítást finanszírozó rendszerhez, és a megvalósult szocializmus oktatásirányításának megannyi más kellékeihez. Igazi időutazás.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
