Kavicsok. A Jelenések könyve szerint a „győztes”, az igaz ember a világ szemében jelentéktelen apróságokból érti meg a végső ki-be vándorlásnál (amikor jövevényekből és vándorokból örökös polgárokká fogadtatunk), hogy tettei és szavai nem maradtak észrevétlenek. „A győzedelmesnek… adok… fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja.” (2,17)
Senki nem tudja közülünk, hogy ott, ahol minden értelmet nyer, hogy hívják most Göncz Árpádot.
Valamikor a kilencvenes évek első harmadában lehetett, hogy meghívtak (a szívélyes elvárást bizonyos Tarlós István szabad demokrata polgármester postáztatta nekem is, mint a vele egy szabadelvű körben politizáló országgyűlési képviselőnek, kerületi lakosnak) a Martos Flóra Gimnáziumba, az intézmény nevének ünnepélyes megváltoztatására. A középiskola megjelölését „Óbudaira” magyarosították. Persze nem Óbudai Flórára, csak afféle rendszerváltás utáni szürke, de „méltóságosabb” Óbudai Gimnáziumra.
Kellemesen lepett meg, hogy Óbuda díszpolgárát, Göncz Árpádot, a Magyar Köztársaság elnökét is meghívták. Tőle várták a nagy ügy, a már-már országos horderejű döntést igazoló vagy indokoló ünnepi beszédet. Amikor kifogytunk a szavalatokból és az énekkar igazán felemelő műsorából, a díszvendég kezdett beszélni. Papír nélkül és minden szónoki fogást mellőzve, természetesen tegezve mindannyiunkat, ahogyan ebbe a bizalmas kapcsolatba akkoriban az egész országot befogadta.
Elmondta, hogy persze, megérti ő azt a nemes gyarlóságot, hogy most minden élőt és holtat le kell váltani, aki kicsit is az előző rendszerhez köthető. De tudja-e valaki közülünk – hordozta körbe rajtunk nyílt tekintetét –, hogy ki is volt Martos Flóra. A készületlen diák alázatával buktunk le egymás háta mögé és lapítottunk. Ő volt a Vörös Segély megálmodója – folytatta az elnök lefegyverző kedvességével és természetességével. És mivel tarthatott tőle, hogy a Vörös Segélyt is valahol a felszabadító szovjet hadsereg tábori felcserraktárában, a művégtagok között keresnénk, elmondta, hogy Martos Flóra rendszeresen gyűjtést szervezett a meghurcolt vagy ellehetetlenített munkások és „a lebukottak” családtagjainak megsegítésére. Az adományokat önkéntesek útján juttatta el a rászorulókhoz. A fiatal Göncz Árpád is a „futárai” közé tartozott. Megszeppent és megilletődött csendben hallgattuk. Immár a legbátrabb és a következetesek között is kiemelkedően következetes rendszerváltók sem voltak biztosak benne, hogy valóban olyan fontos és nagy tett volt a névcsere ötlete. Egy másfajta, boldogultabb világban – zárta szavait az elnök – Martos Flórát szentté kellett volna avatni.
A nevek és a tettek egy-két generáció távoztával feledésbe merülnek. De boldog, akinek a határátkelőnél fehér kövecskét nyomnak a markába, rajta a Semmiről Meg Nem Feledkező által adott felejthetetlen új névvel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
