Jó éjszakát, gyerekek!

Persze nem mindegy, hogy milyen mesére alszik el a gyermek, hogy zavartalan és szép lesz-e az álma, vagy felsír-e éjszaka rémületében. Bizony nem mindegy, milyen mesével altatunk. Mostanában erről is megoszlanak a vélemények. Már nem voltam annyira gyerek, de a két lányom igen, amikor a televízióban egy bizonyos Rémusz bácsi altatta a gyerekeket. Ez a Rémusz bácsi egy hófehér hajú, sötét bőrűre festett színész volt – Horváth Jenő, az akkori Madách Színház mára már elfeledett, kitűnő színésze –, aki szép bariton hangján tanulságos történetekkel mesélte álomba a gyerekeket. Én mostanában egy bizonyos Péter bácsi meséit hallgattam és olvastam. Ő is hófehér hajú, kellemesen és nagyon bölcsen mesélt a jövőről. Az egyik csodálatos gondolata az volt, hogy képzeljétek el, gyerekek, Magyarország akár királyság is lehetne, de azért „eddig valószínűleg nem kell elmennie az alkotmánynak”. Mesélt arról is, hogy az új államfő „magas, fess, jóképű ember”, akit mindenki meg fog kedvelni. Éppen úgy, mint a mesében, hiszen ott is mindig fess és jóképű, no meg bátor az ifjú herceg, illetve királyfi, akit a Hófehérkék, Csipkerózsikák, legkisebb királylányok rögtön megszeretnek első látásra, sőt akár fel is élednek érte holtukból. Péter bácsi mesélt még a nőkről is, akik nem a munkahelyükön pótolhatatlanok, hanem a szülőszobában, és „ebből még a meddő nők esetében sem kell érzelmi kérdést kreálni”. Kárörömmel gondoltam a gonosz mostohákra meg a vasorrú bábákra, akik mostantól nem hivatkozhatnak arra, hogy ők a mesékben kifejezetten arra vannak kitalálva, hogy reggeltől estig mérget kotyvasszanak, és gonoszak legyenek – vége a mesének! Első a nemzet jövője szempontjából a gyerekvállalás. Elalvás előtt azonban, már amúgy félálomban ez a királyság dolog izgatott a legjobban. Gyerekkoromban, megvallom őszintén, amikor kevéssé kifinomult és egyszerű származású szüleim és tanáraim holmi házi feladatok megírásával, tanulással gyötörtek, gyakran gondoltam arra, elképzelhető, hogy én tulajdonképpen királyfi vagyok, csak valahogy elkeveredtem a trón közeléből, de egyszer majd rám találnak hű alattvalóim, és a fejembe nyomják a koronát. Miután elolvastam Mark Twain Koldus és királyfi című regényét, még erősebben hittem a mesémben. Az meg különösen tetszett, hogy ott a kis királyfi mellett tartottak egy hasonló korú fiút, és mindig őt verték meg a királyfi helyett, ha az rossz fát tett a tűzre. Ez járt a fejemben úgy félálomban meg az, hogy hogyan kerülhet egy köztársaság élére ma király. Talán valami vetélkedősorozat lesz a kereskedelmi csatornákon, mondjuk, Legyen ön is király! címmel? De miből lesz neki kastélya, vagyona, kik lehettek vagy lehetnek a szülei és egyáltalán – remélem, nem felségsértés – ki fia-borja lehet ma nálunk király? Persze az is lehet, hogy már itt él közöttünk, csak még nem fedte fel a kilétét, a származását, amelyet majd mindenféle okmányokkal igazol, és akkor aztán lesz mulatság, hét napig tartó dínomdánom, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Sajnos lesznek ünneprontók, álkirályok, viszálykodás és ármány meg ilyesmi – bővebben erről egy másik mesemondónál, bizonyos Shakespeare Vilmosnál tessék olvasni –, de a lányok majd újra álmodozhatnak, mint a mesében meg a dalban, hogy „jön egy királyfi tán, hófehér paripán”. Én mertem nagyot álmodni. Álmomban gyönyörű szép épületet láttam, ahol épp egy királyfi parkolt le a lovával, frissen leugrott a nyeregből, belökte a hatalmas tölgyfaajtót, és meg sem állt a szülőszobáig, ahol Csipkerózsika, a Selyemgombolyító Művek fiatalon elbocsátott munkásnője várta, a sarokban egy bohócnak maszkírozott pedagógus térdelt – ez már Rózsa néni meséje –, és a Harry Pottert másolta rovásírással. Alig vártam a reggelt, hogy felébredjek. Nem ébredtem fel…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!