Mint mindenben. Abban is, hogy Tátrai Miklóst, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. volt vezérigazgatóját 4 évre, és Császy Zsoltot, az MNV volt értékesítési igazgatóját 3 év 6 hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Ha ugyanis Gyurcsány engedelmesen hagyta volna, hogy az ügyészség minden bizonyíték nélkül ráverje a balhét, akkor az ügyészségnek nem kellett volna tovább erőlködnie. De a volt miniszterelnök nem hagyta. Az MNV vezetői így kerültek – a valódi célszemély helyett – a vádlottak padjára.
Természetesen a sukorói telekcsereügyről beszélek. Arról, amelyben a Szolnoki Törvényszék Tátrai és Császy bűnösségét mondta ki. A bíró a papírból felolvasott, bár szóbeli indokolásnak nevezett döntése szerint a két vádlott különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés kísérletét követte el, melynek révén 1 milliárd 294,6 millió forint vagyoni hátrány érte volna a magyar államot. Persze csak akkor, ha a telekcsere valóban létrejött volna.
Nem vagyok hivatott annak eldöntésére, hogy kinek a telke mennyit ér. De arra talán igen, hogy melyek a tisztességes eljárás elemi szabályai.
Azt már említeni sem érdemes, miért került a Sukoró-ügy Szolnokra. Handó Tünde, az OBH elnöke – ügyészi indítványra – tetszése szerint helyezgette át az ügyeket az általa kiválasztott bíróságokra. Ezt az Alkotmánybíróság Alaptörvény-ellenesnek ítélte. Ám ez az ügy Szolnokon „felejtődött”.
Viszont amit ebben az ügyben érdemes, sőt muszáj említeni, az a bizonyítási eljárásnak nevezett „valami”. Az ügyészség kirendelt egy szakértőt, az ő véleményén alapul az esetlegesen bekövetkező egymilliárd fölötti vagyoni hátrány összege. A vádlottak is megbíztak egy igazságügyi szakértőt, akinek viszont más volt a szakmai álláspontja. Ilyenkor aligha kerülhető meg a bíróságnak az a kötelezettsége, hogy megpróbálja tisztázni a vélemények közti eltérés okát. Például úgy, hogy ő is kirendel egy szakértőt és ütközteti a véleményeiket. A vádlottak ezt kérték is, ám a bíró minden további vizsgálódás nélkül elfogadta az ügyészség szakértőjének álláspontját.
Az ítélet megállapította, hogy a vádlottak nem az állam, hanem a befektetők érdekeit tartották szem előtt. Nem kellett volna ehhez esetleg a befektetőket is meghallgatni? Hogyan lehetett elutasítani az erre irányuló bizonyítási indítványt? Igaz, a politikával átszőtt perekben nem példa nélküli az ilyen eljárás. A Hagyó-ügyre gondolok, ahol a vád: vesztegetés. Kihallgatták azt, akit megvesztegettek, meg azt is, aki állítólag közvetített. Csak éppen magát a vesztegetőt nem. Nem vagyok meglepve.
Azt már csak egyszerű állampolgárként teszem hozzá, hogy ha megvalósult volna a sukorói beruházás, az nagyságrendileg legalább akkora lehetett volna, mint a Mercedes- vagy az Audi-beruházás.
De ez is csak „volna”. Mint ahogyan a vagyoni hátrány is csak „lett volna”. Na persze, ezt hívja a büntetőjog kísérletnek. De ez a „volna” olyan távol volt a megvalósulástól, mint Sukoró Jeruzsálemtől. Ezt meg távoli kísérletnek nevezi a jog. Amiért a bírói gyakorlatban még akkor sem szokás ilyen irdatlan büntetéseket kiszabni, ha a vádlottak bűnösségét meggyőzően bizonyították „volna”.
Én azért bízom abban, hogy a Szegedi Ítélőtábla majd helyes útra tereli a jog „elkóborolt báránykáit”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
