Lassan egy éve annak, hogy Magyarország is aláírta a családon belüli, elsősorban a nők elleni erőszak felszámolását célzó úgynevezett Isztambuli Egyezményt.
Már ahhoz is egy honi botrány – a vak komondor esete Balogh Józseffel – kellett, hogy a magyar kormány egyáltalán aláírja az akkor már három éve megszületett európa tanácsi egyezményt. Ráadásul a magát előszeretettel fényező kormány egy árva nyilatkozatot sem adott ki az eseményről, a közvéleményt a nőszervezetek tájékoztatták.
A kormány és az ellenzék között a vita most azon robbant ki, hogy a parlamenti többség a baloldali ellenzék javaslata ellenére sem volt hajlandó tárgysorozatba venni az Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Ahhoz pedig, hogy az egyezmény a magyar jog részévé váljon, erre lenne szükség. Az Európa Tanács bizottságának tanulmánya szerint Magyarország több pontban nem teljesítette az egyezményben foglaltakat. Nincs például törvényi garancia arra, hogy a családon belüli erőszak bármely formája esetén az ügyész büntetőeljárást indíthat. A rendőrök nem kapnak külön rendszeres szakmai képzést arról, miként járjanak el a nők ellen irányuló erőszak esetén, hogyan avatkozhatnak be, vagy milyen módon akadályozzák azt meg. Nincs olyan intézményrendszer sem, amely segítséget nyújtana az erőszakot elszenvedett nőknek. Az egyezmény előírja, hogy a ratifikáló országoknak olyan konkrét jogi rendelkezéseket kell hozniuk, amelyek a nők ellen irányuló erőszak megakadályozását és felszámolását szolgálják, a szexuális zaklatástól kezdve a családon belüli erőszakon át egészen a kényszerházasságokig és a női nemi szervek megcsonkításáig.
Az ellenzék felháborodását követően az igazságügyi tárca közölte: „a kormány döntésétől függően az egyezmény kihirdetéséről szóló törvény tervezete még idén tavasszal az Országgyűlés elé kerülhet”. Az persze kérdés, hogy e feltételes módban megfogalmazott mondat kellő megnyugtatásul szolgál-e. Az viszont tény, hogy az egyezmény ratifikálásához jogszabályi változtatásokra, az intézményi rendszer kiépítésére, menhelyekre és egészségügyi szolgáltatásokra, a jogi segítségnyújtás megszervezésére, a civilekkel való együttműködésre és persze mindehhez a pénzügyi feltételek megteremtésére van szükség.
Az objektivitás megköveteli, hogy megemlítsük: az Isztambuli Egyezményt számos, valóban demokratikus ország sem ratifikálta. Például Belgium, Finnország, Németország, Luxemburg, Hollandia, Norvégia Svájc és az Egyesült Királyság. Ez a tény némi türelemre inthet bennünket. Jól látható, hogy a feladat sokkal összetettebb annál, mintsem hogy azt pusztán jogszabályok módosításával meg lehetne oldani. Mindenekelőtt azt a társadalmi szemléletet kell megváltoztatni, amely a nőkkel szembeni testi, lelki vagy gazdasági erőszakot „bocsánatos bűnnek” tekinti. Amíg – éppen a családon belüli erőszakról szóló parlamenti vitában – egy fideszes képviselő szájából elhangozhat, hogy „ha mindenki a két-három vagy négy gyermekét megszüli, és eleget ad a hazának, ezt követően mindenki megvalósíthatja saját magát”, addig aligha várhatjuk, hogy a nőkről kialakult sztereotípiák megváltozzanak.
Egyszóval, Tisztelt Ház! A nőnapi virág mellé – vagy akár ahelyett – annyit kérünk, hogy ratifikálják az Isztambuli Egyezményt, és addig is alkalmazzák annak szellemiségét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
