Jus murmurandi

A némiképp álnaiv kérdést Amerikában tették fel. Az igen tekintélyes Wall Street Journal című lap csodálkozik rá ily módon a magyar viszonyokra. A lapunkban is idézett cikk meg is adja a választ: a magyarok pénzügyi kultúrájának színvonala rendkívül alacsony, a kommunista érában felnőtt nemzedék még mindig az államtól várja a megváltást, ráadásul a magyar lakosság nagy része egyáltalán nincs tisztában az ország nyugdíjrendszerével, s a legifjabb generáció is úgy nő fel, hogy fogalma sincs, miből fog megélni idős korában.

Hát, elég jól ismernek minket. Azért egy pillanatra időzzünk el a gondolatnál, mi lett volna, ha a fényes nappal történő állami kirablásunkra mondjuk az előző kormányok valamelyike vetemedik. Na, akkor biztos utcára vonultak volna a magyarok. Pardon: a Magyarok. De nem azért mert ágaskodott volna bennük az öngondoskodás, netán lerázták volna magukról az etatizmus szorító gúnyáját. Azért, mert kivitte volna őket a Fidesz. Lengtek volna a zászlók, köztük árpádsávosok. De azok az idők már elmúltak, a magunkfajta – copyright by Morvai Krisztina – pedig csak megfontoltan jár Gonda László és Satu bácsi nyomában.

Pillanatnyilag úgy tűnik tehát, ezt velünk meg lehet csinálni. Hogy miért, arra a múlt heti lapunkban közölt kutatás is szolgáltat némi magyarázatot. Átfogó felmérés készült 25 európai állam, köztük Magyarország közvéleményéről. A kutatók három csoportba sorolták az embereket az egyéni motivációik, az állammal kapcsolatos felfogásuk alapján. Vannak a cselekvők, akik nem nagyon szeretik az állami beavatkozást, sorsukat maguk akarják alakítani, bíznak másokban. Vannak aztán a szenvedők, akik saját jólétük biztosítását elsősorban az államtól várják, konformak és bizalmatlanok, intoleránsak a mássággal szemben. És végül a lázadók, akik életüket nem a társadalmi normák szerint élik. A tudósok szerint Magyarország lakosságának kétharmada – nocsak, megint ez a kétharmad – a szenvedők csoportjába tartozik. Az igazi rossz hír, hogy a 30 év alatti korosztálynak is több mint fele éli a szenvedő igeragozás szerint az életét.

Hát, ezért lehet ezt velünk megcsinálni. Ezért lehet 14. havi nyugdíjjal, meg egymillió munkahely ígéretével választást nyerni. Ezért lehet hazug és ostoba tőmondatokkal kommunikálni bonyolult társadalmi ügyeket. Ezért lehet olyanokat mondani, hogy az egészség nem üzlet és ezért lehet háromszáz forint ellen hárommillió szavazót mozgósítani.

Ennek a kormánynak, a nyugdíjrendszer második és harmadik pillére, a kötelező és az önkéntes magánnyugdíjpénztárak elvi-ideológiai ellenfelei. Mert öngondoskodásra nevelnek, arra, hogy takarékoskodjunk, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak, hogy megtanuljunk befektetni, kockázatot kezelni. Arra, hogy ne alattvalók legyünk, hanem polgárok. De polgárokkal macerásabb a kormányzás. Visszakérdeznek, véleményt nyilvánítanak, számon kérnek és ellenállnak, ha kell. Feltűnt, hogy mostanában mintha kevesebbszer nevezné magát polgárinak a kormány?

Az Európai Unió történetében először fordul elő, hogy egy tagállami kormány nyíltan megfenyegeti saját polgárait. Ez mindennel ellentétes, amit Európáról, mint értékközösségről gondolunk. Mégis félő, a kormány jól kalkulál azzal, hogy az uniótól néhány szemráncolás, esetleg egy-két rosszalló megjegyzésen túl aligha számíthatunk többre. Mert a nyugdíj tagállami hatáskör, amit a kormány tesz, a szakértők szerint nem feltétlenül sért közösségi jogot. Az unió most éppen Írországgal, Görögországgal, Portugáliával van elfoglalva, a partvonalnál melegít Spanyolországgal, vagyis a gazdasági mentőakciókkal, a recsegő-ropogó eurózónával van elfoglalva. Ráadásul heteken belül Magyarország veszi át a soros elnökséget, ilyenkor csendesebbek a kritikai hangok, mindenki az együttműködésben és nem a konfliktusélezésben érdekelt.

Ezt a csatát azoknak kell tehát magukban megvívniuk, akik most felháborodottan féltik magánvagyonukat, megtakarításaikat. Meg azoknak, akik kikérik maguknak a jogállami intézmények szisztematikus csonkolását. Tudniuk kell, hogy egyelőre ők, azok a bizonyos cselekvők vannak kevesebben, még ha hangjuk most valahogy hangosabbnak is hallik – aki az elmúlt napokban a világhálót böngészte, ezernyi jelét láthatta a demokratikus reflexek működésének. Mégis jobb, ha illúzióktól mentesen abból indulunk ki: ezt velünk igenis meg fogják, mert meg lehet csinálni. Ettől még blogolni, véleményt nyilvánítani, időnként utcán értékeket megvédeni szükséges. Csak tudni érdemes, hogy ez hosszú és fáradtságos menet lesz. Hiába mondja minden hozzáértő, hogy a kormány tette közgazdaságilag káros, alkotmányosan pedig tűrhetetlen. Most még sokan vannak, akiknek firssen hat Kövér László narratívája: rendkívüli helyzet van, amit persze az elődök állítottak elő, és ilyen rendkívüli helyzetben minden megengedhető. Még ez is. Ezek a mondatok nyújtanak még némi gondolatmankót a nyugdíjelvonás igazi kárvallottjainak, a 25 és 49 év közötti középosztálybeli munkavállalóknak, akik nem mellesleg a Fidesz törzsbázisát adják. Hogy meddig tart a hatálya ezeknek az „érvelési útmutatóknak”? A hiteles politikai alternatíva felbukkanásáig biztosan.

Vannak persze biztató jelek a jövőre nézve. Azt mondta ugyanis Kövér László a „rendkívüli helyzetben mindent szabad” című okfejtésében, hogy a jelenlegi alkotmányból csak egy mondatot tartanak meg, azt hogy Magyarország fővárosa Budapest. Ezek szerint az, hogy „Magyarország: köztársaság”, meg hogy a „Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam”, továbbá, hogy a Magyar Köztársaságban „senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására”, és hogy „az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni”, na, az kimarad. De legalább Budapest megmarad fővárosnak. Ez reménykeltő. Mert ha jobban belegondolunk, lehetne, mondjuk Debrecen is, nem?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!