Na, de tényleg, te, mondd már meg nekem, hova menjek? – kérdezte Aden, a damaszkuszi mérnök, akit mellém sorsolt a gevgelijai jegypénztáros, amikor kiadta Szkopjéba a jegyet. Hat euró egy útra. Három óra döcögés. Három óra beszélgetés lett Adennel. Nem a háborúról, a menekült lét borzalmairól. Beszélgetés a világról. Az életről. Az övéről, az enyémről. Mert a menekült tömeg máshogy néz ki belülről, mint ahogy innen, a komfortzónánkból nézve látszik. Emberek, akik minden adandó alkalmat megragadva, ha nehezen is, küzdve az árral, ami ellen úsznak, próbálják emberi méltóságuk maradékát megőrizni. Elmennek hajat vágatni a borbélyhoz, vesznek új nadrágot, cipőt. Mert emberek.
Presevóban a „tábor” kapujával szemben öt szíriai egyből táncra perdült, amikor egy idős roma tangóharmonikáján balkáni dallamokra, mi másra, zendített rá. Mert néha jókedvűnek is kell lenni. Odapakolni az embernek önmagát és csak táncolni. Egészen addig, amíg meg nem érkezik a rendőr, aki véget vet a bulinak.
Kívülről alig látszik mindez. Kicsit kell csak közelebb lépni és akkor már előjönnek a részletek. A menekült tömeg társadalmi tagozódása. A gazdag és a szegény menekültek. Persze, itt az utóbbiak vannak többen. Van, aki taxizhat, van, akinek harcolnia kell az ingyen helyért a menekültjáraton. Hátra hagyva a nagyobb csomagokat a peronon. A babakocsi marad. A gyerek is majdnem ott maradt, de azt valaki végül kézbe adta a vagon ablakán keresztül. És akkor, csak akkor nyugodott meg és hagyta abba a sírást. Mert sírni csak ritkán szabad ezen az úton. Gyereknek lenni sem túl jó. Állandóan lepisszegik a felnőttek, különösen ott a folyó mellett, az erdőben néztek haragos szemmel, ha a gyerek gyerek volt. Meg menni, apa és anya után, amikor apának a nyakában a nagyobbik testvér ül. És meleg van. És por. Így került a nyakamba egy jezidi kislány. Két és fél éves lehetett. A nagyobbik testvére az apja nyakában, a kisebbik meg az anyja karjaiban. Neki éppen nem volt hely. Felvettem. Szinte azonnal elaludt. A „holt” súly megduplázta azt, amit először éreztem. Így mentünk egy kilométert a gát és az értéri erőd között. Aztán bujkálni kellett. Meg csendben lenni.
Közben a gazdaság pörög, forog, dübörög. A falusi kisboltok előtt sorok állnak, a pénzváltónál is. Szállodákban alig kapni helyet, a főtéri kávézók szinte be se zárnak. Akinek autója van, hordja a menekülteket hangyaszorgalommal. Sok pénzért. Minden biznisz. Gevgelijában a vasútállomás mellé épült társasház lakói látják el a peronon várakozókat a legszükségesebbel. Víz, kóla, banán. Némi készpénzért. És persze az ablakon kidobott elosztóba másik négyet dugtak, ötlukas mindegyik. Akár húsz mobiltelefont is fel tud tölteni. Na, nem ingyen, mert ingyen semmi sincs, két euróért. Közben a helyi rendőrök játsszák a színjátékot, és úgy tesznek, mintha. Aki képes sorba állni és nagy türelemmel kivárni a procedúra végét, az papírt is kap. Egy darabig legál lesz. Illegálból. Mert most ez az univerzum, rulez! Illegál vagy legál vagy? Nem mintha nem lenne mindegy. Most még legál, holnap már tán és illegál. Pedig még Görögországban, a legelején egy romos, valamikori kamionparkoló épületének homlokzatára valaki odafújta fekete festékkel: „No one is illegal!” Senki sem „illegál”. Én persze azért szívtam, mert legál vagyok. A legál húzzon vissza az övéi, a legálok közé. Illegálisan csak „illegál” léphet határt.
Európa „illegál”. Veri-e már valaki cipőjével a pulpitust Európában? Üvölti-e már valaki, vesztünkbe rohanunk. Van-e már valakinek elképzelése: egy közepesen rossz ötlete arról, mi az úristent kell egy ilyen helyzetben tenni? Eljön-e egyáltalán a megvilágosodás ideje, végigfut-e a valaha az eső áztatta Rue de Charlemagne aszfaltján, mint a hidegen tükröződő lámpák fénye? Lesz-e megvilágosodás?
– Tudod, egy dolgot mondanék én – kezdte Aden a beszélgetést a buszon. – Nem vagyunk állatok. Emberek vagyunk.
A legnagyobb kihívás, nem a tömeg csapatokba rendezése, szállítása, élelmezése, regisztrálása. A legnagyobb kérdés: mi emberek tudunk-e maradni? Vagy hagyjuk, hogy bedaráljanak bennünket is azok, akik ügy néznek ki, mintha emberek lennének, pedig… mást se csinálnak, hátsó lábukra állnak és vicsorognak. Rá tudnak-e venni bennünket, hogy állatként bánjunk az „illegálokkal”? Mert ha igen, hát előbb-utóbb, mi is állatok leszünk. Aztán amikor véget ér ez az egész, mert egyszer véget ér majd, eltűnnek az „illegálok”, de mi itt maradunk. Állattá téve, mert engedtünk a kísértésnek. És akkor majd úgy kell tovább élnünk.
Szerzőnk ügyvéd, újságíró, ENSZ-diplomata, a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja. Nemrég végigjárta a menekültútvonalat Görögországtól Magyarországig, útjáról El Camino de Balkan címmel tudósított az Átlátszó Világtérkép blogján.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
