Politikai erők összefogására akkor van szükség, ha több különböző csoportnak van olyan közös célja, amelynek elérését egy náluk nagyobb csoport gátolja, és a célt olyan fontosnak tartják, hogy a nézeteltéréseiket és világnézeti különbségeiket emiatt félreteszik. És persze sokan a személyes ambícióikból is alább adnak a cél megvalósításának érdekében.
Nem is kétséges, hogy 2010 után volt ilyen közös céljuk a polgári pártoknak (vagyis azoknak, akik a felvilágosodás és a polgári forradalmak nyomán kialakult liberális demokráciát tartják elfogadhatónak).
Ez a cél az Orbán-rendszer és a Jobbik kiszorítása a hatalomból, az újfeudális, újhorthysta ellenforradalom visszafordítása. Ez a feltétele tehát teljesült az összefogásnak. Mással volt a baj.
Az egyik nagy baj az volt, hogy az ellenzék nem volt képes ezt a célt elég pontosan és élesen megfogalmazni.
A „megfogalmazást” itt nem pusztán nyelvi értelemben használom, de abban is. Az ellenzék négy éven át vitatkozott azon, hogy mi a helyes elnevezése annak, amit Orbánék művelnek. Két szempontból fontos a helyes elnevezés. Egyrészt történelemfilozófiai szempontból, de ennek sajnos az állampolgárok jóindulatának megszerzésében semmiféle szerepe nincs. Másrészt a politikai kommunikáció szempontjából van döntő jelentősége, abban viszont nem lehet négy évig büntetlenül késlekedni.
Hasonlóan fatális volt az, hogyteljesen elmaradtak a cél megfogalmazásának nem nyelvi eszközei: az elemi felháborodás és a teljes bojkott. Még ha az ellenzék egyes politikusai gondolhatták is azt, hogy „a nemzeti együttműködés rendszerében” elérhetnek valamiféle részleges sikert (nagy butaság lett volna, de tegyük fel), akkor sem lett volna szabad ennek megfelelően viselkedniük. Az Orbán-rendszer kiépítésének valamelyik szimbolikus pillanatában, például az „Alaptörvény” elfogadásának pillanatában vagy más hasonló esemény alkalmából ki kellett volna vonulniuk a parlamentből, és nyíltan meghirdetni azt, amit amúgy a vak is látott: a harc a politika eszközeivel nem folytatható. Mivel ez elmaradt, előre hiteltelenné tették, hogy később ne kormány-, hanem rendszerkritikát gyakoroljanak: azt az üzenetet küldték, hogy ebben a négy évben (és a választásokon) szokásos demokratikus versengés zajlik.
A másik baj pedig az volt, hogy nem léteztek az összefogás szükséges szereplői, a világnézetükben egymástól eltérő politikai erők, amelyek félretehették volna eltérő céljaikat, és a maguk táborát rábeszélhették volna arra, hogy a közös cél érdekében a közös listára vagy választási pártra szavazzanak. Teljesen felesleges részletesen elemezni az MSZP, az Együtt– PM és a DK által javasolt programokat, a lényeg az, hogy mindebből mi jutott, juthatott el a választóikhoz: nagyjából és egészében megkülönböztethetetlenek voltak egymástól.
Az átlagos választók csak személyi ellentéteket érzékeltek. Nem beszélhetünk összefogásról olyan erők esetében, amelyek ugyanazokra a választókra vadásznak.
A rendszerváltás óta elhanyagolták a pártok a mozgalmi tevékenységet. Talán az MSZP volt az egyetlen olyan párt, amelynek volt mozgalmi háttere, bár az is csökevényessé lett. Az Együtt–PM eleinte mintha felismerte volna, hogy szükség van mozgalomra (és ennek csíráit találta meg a Millában, amit aztán fel is számoltak), de néhány év természetesen nem elég a kibontakozáshoz.
Ezzel szemben a „jobboldali” (igazából újfeudális, újhorthysta pártok) maguk mögött tudhatták utánpótlásként és támogatóként a „történelmi egyházak”, elsősorban a katolikus egyház iskoláit, egyetemeit, sőt vallási közösségeit, a cserkészmozgalmat, valamint a polgári köröket vagy legalábbis azt a hálózatot, ami maradt belőlük. Ez azért fontos, mert az ellenzéki politikai erők csak akkor erősödhettek volna meg annyira, hogy érdemes legyen összefogniuk, ha mozgalom állt volna mögöttük.
Semmi jele annak, hogy az Orbán-rendszer hirtelen megrendülne vagy összeomlana. (Igaz, a „hirtelen” pont azt jelenti, hogy nincsenek előjelek.) Ha pedig ilyen összeomlás nem lesz, akkor hosszú az út a rendszer felszámolásáig.
Ha helytálló mindaz, amit fent leírtam, akkor egyetlen lehetőség van: lassan ki kell épülniük olyan mozgalmaknak, amelyek nyári táborokban, nyugdíjasklubokban és diákszervezetekben tárgyalják meg a modern kapitalista demokrácia jövőjét – a legjobb az lenne, ha bal- és jobboldali szelleműek egyaránt alakulnának, mert a célnak ez a része közös. Az ilyen szerveződések alapján jöhetnek létre iskolák, főiskolák, egyetemek, amelyek vállalják ezeknek az értékeknek a képviseletét és művelését.
Csak ilyen mozgalmi alapokon jöhetnek létre olyan pártok, amelyek képesek hiteles és valódi alternatívát felajánlani, népszerű és újszerű javaslatokkal előállni. Feltéve, hogy nyitottak ezen mozgalmak felé, és lehetővé teszik a gyors érvényesülést az ezekben feltűnő tehetségek számára. És akkor majd lesz kiknek összefogniuk, és értelme is lesz az összefogásuknak.
A szerző, Kálmán László nyelvész
keretes
Ugyanazokra a választókra vadásztak
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
