Valami híres ember állítólag azt mondta, hogy az ellenzéknek könnyű dolga van: a miniszterelnöknek minden reggel azt kell végiggondolnia, hogy mit fog tenni, az ellenzék vezetőjének meg csak azt, hogy mit mondjon. Aforizmának talán jó, de ha az ügyek valóban így zajlanak, akkor a mindenkori ellenzék feladata semmiben sem különbözik a sajtóétól, közelebbről az ellenzéki sajtóétól. Kivéve persze azt a különbséget, hogy az ellenzék később esetleg hatalomra kerülhet. De arról is sok aforizma szól, hogy ilyen körülmények között az ellenzéknek csak egyetlen fontos felelőssége van: hogy kormányra kerülve nehogy bármit is megvalósítson abból a sok butaságból, amit ellenzékben mondott.
Még liberális barátaim közül is többen vallják a kormányzásnak ezt az uralomközpontú felfogását. Vagyis úgy gondolják, hogy annak kell a dolgokat irányítania, akiket a választók többsége erre felhatalmazott, az ellenzék meg csak leplezze le, ha eközben valami disznóság történik. A leleplezéssel még nem is lenne baj, de milyen demokrácia az, ahol a polgárok egy részének (akár tekintélyes részének) abból áll a képviselete, hogy elmondhatják a véleményüket?
Az új magyar demokrácia kezdettől uralomközpontú volt. Az ellenzéknek lehettek ugyan bizottsági elnökei, felügyelőbizottsági helyei, de a kétharmados döntéseken kívül semmilyen más ügyben nem kellett velük egyezségre jutni, legalábbis ha nagylelkűen nem veszünk tudomást a gazdasági jellegű háttérmegállapodásokat emlegető híresztelésekről. Az egyeduralom azzal vált végképp teljessé, hogy most már az alapszabályokat is úgy alakítja a többség, ahogy csak akarja. A mai helyzetben már a saját paródiájukba fordultak át azok az ellenzéki parlamenti és közgyűlési képviselők, akik napról napra csak a pofonokért járnak be ezekbe a testületekbe, azért, hogy a javaslataiknak már a napirendre tűzése is esélytelen legyen.
Politikus barátaim azzal vádolnak, hogy a normális képviseleti demokrácia ellen ágálok, hiszen így megy ez a művelt világban mindenütt, ez a „váltógazdaság”. Én azonban ezt az álláspontot roppantul álszentnek, hamisnak tartom. Körülbelül annyira, mint amikor valaki azt bizonygatja, hogy az állami tulajdon jó dolog, és ezt a svájci állami vasutakkal vagy a svéd állami egészségüggyel támasztja alá. Pedig „Mecsoda kölönbség”! Ugyanúgy, ahogy Magyarországon hiányzik a több évszázados közszolgálati ethosz és a versenyt a közszférában is érvényesítő jogi környezet (ezek nélkül nem működhet jól állami vasút vagy egészségügy), ugyanúgy hiányzik az a politikai kultúra is, ami a „váltógazdaságot” demokratikusnak tekinthető módon tudná működtetni.
Erre szokott jönni a végső érv, hogy ennél a mi képviseleti „váltógazdaságunknál” még nem találtak ki jobbat (szövegváltozat: „nem lehet jobbat kitalálni”). Hát már hogyne találtak volna?! Létezik nem uralomközpontú kormányzás, például Hollandiában és a skandináv országokban, ahol a politika lényegének azt tekintik, hogy a politikusok dolgozzák ki és hajtsák végre azokat a megoldásokat, amelyek „a közjónak” megfelelnek, vagyis amelyek mindenkinek a lehető legnagyobb megelégedésére szolgálnak. Csak az a bökkenő, hogy ott ez a politikai felfogás régóta öröklődő hagyomány, nem pedig egy csapásra vezették be. Vagyis kulturális kérdés, hogy milyen elveket vallanak a politikáról a politikusok (és hogy ennek megfelelően mit kérnek számon rajtuk a polgárok és a sajtó).
Nálunk, úgy látszik, már a célkitűzése is más a politikusoknak. Gyurcsány Ferenc nemrég így fogalmazott: „A hatalom akarása a mindennapi zsurnalisztikában és közbeszédben már önmagában is megbélyegző. Pedig ez a politika lényege.” („Angyalok és ördögök, Galamus, 2014. augusztus 28.) Ez a hitvallása egyik politikai oldalon sem váltott ki felháborodást vagy akár visszatetszést. Pedig van ebben a gondolatmenetben egy rémesen antidemokratikus mozzanat. Ebben a felfogásban ugyanis a mindenkori ellenzéknek elég, ha annak a relatív többségnek a támogatását megszerzi, amelyik hatalomra juttathatja, és ugyanígy a kormányon levőknek, ha azokét, akik ott tarthatják. A „fennmaradó” választók (akik választási rendszertől függően akár számtanilag többségben is lehetnek) politikai képviselet nélkül maradnak. Hiszen nem lehet politikai képviseletnek nevezni azt, hogy az ellenzék – jó esetben – odamondogathat a hatalmon levőknek. A híres „fékek és ellensúlyok” pedig (mint pl. az Alkotmánybíróság vagy az ombudsmanok) szintén nem politikai képviseletet látnak el, a kisebbségben maradtaknak pusztán az általános emberi jogait védik. Vannak országok, ahol a hagyományok tisztelete miatt jól működik a parlamentáris kormányzás, vagyis az, hogy a mindenkori kormánypártoknak többségük van ugyan a törvényhozásban, de azt csak a végrehajtó hatalom gyakorlására használják, nem pedig a fő játékszabályok megváltoztatására. Sőt, Hollandia például híres arról, hogy ott még a mindennapos kormányzati döntéseknél is elvárják a kormánytól, hogy megnyerje az ellenzék támogatását. Ahol viszont nincsenek ilyen hagyományok (mint Magyarországon), ott intézményes- strukturális, jogi úton kellene ebbe az irányba terelni a politika résztvevőit.
Hogy még egy bon mot-t elsüssek, a mondás szerint „Úriember nem zsidózik, a többieknek pedig tilos”. Ugyanerre a mintára elmondhatjuk, hogy ahol nem a konszenzuskeresésnek, hanem a hatalmi erőszaknak és arroganciának van hagyománya, ott kényszerrel kell előírni a civilizált viselkedést a kormányon levők számára. Háromféle kényszer biztosíthatja azt, hogy a végrehajtó hatalom ne a saját ideológiáját tekintse a közjó egyedüli forrásának, hanem a polgárok lehető legszélesebb közönségének az érdekeit próbálja meg összeegyeztetni egymással.
Az első ilyen kényszer a minimumok megváltoztathatatlan rögzítése. Olyasféle minimumokra gondolok, amelyek minden polgári jellegű, civilizált társadalmat jellemeznek: a baloldalira (az elesettek életlehetőségeinek biztosítása), a jobboldalira (a magántulajdon szentsége, a hagyományok tisztelete), a liberálisra (a szabad, erőszak nélküli verseny biztosítása) és a nemzetire (a többségi és kisebbségi kultúrák ápolásának, fennmaradásának biztosítása).
A második kényszer a konszenzus keresése minden olyan döntés esetében, amelynek a nehézségét elsősorban különböző társadalmi rétegek óhatatlanul létező érdekellentéte okozza. Klasszikus esete ennek például egy új út vagy vasútvonal nyomvonalának meghatározása. Nem az számít, hogy hányan vannak az egyik vagy a másik megoldás mellett, hanem az, hogy mindenkivel meg kell tudni állapodni, akár alkuk és kompromisszumok árán.
Végül a harmadik kényszer az automatizmusok működtetése azokban az esetekben, amikor a döntés nem a különböző csoportok érdekellentéte miatt nehéz. Például semmilyen pályázatban nem szabad szubjektív szempontoknak szerepelniük, és az elbírálókat is konszenzussal vagy automatizmusokon keresztül kell kiválasztani. De ahol nincs objektíve előnyösebb választási lehetőség, csak ízlésbeli különbség, ott is jobb a döntést a véletlenre bízni, mint politikusokra. Például ha egy közbeszerzési pályázaton több egyformán alkalmas és előnyös ajánlat van az asztalon, akkor bizonyíthatóan a sorsolás a legjobb döntési módszer.
Az elmúlt néhány évben divatszóvá vált a megújulás: pártok ígérik, hogy megújulnak, egyes mozgalmak az egész politika megújulását követelik, meg persze azt, hogy tűnjenek el azok, akik a „régi” felfogást képviselik. De én úgy érzem, az ellenzék egyetlen csoportjának vagy ideológusának sem sikerült még pontosan elmagyaráznia, hogy mit is jelentene a „megújulás”, és nem sikerült pontosan rámutatniuk, hogy ki miért képviseli „a régit”, és ki „az újat”. A fent elmondottakkal ezt a hiányt szeretném pótolni. Úgy gondolom, hogy „a régi” felfogás nem más, mint az uralomközpontú. Ne becsüljük alá, hogy milyen radikális változást jelentene ennek a felfogásnak az elutasítása.
KÁLMÁN LÁSZLÓ
A szerző nyelvész
"Ahol nem a konszenzuskeresésnek, hanem a hatalmi erőszaknak és arroganciának van hagyománya, ott kényszerrel kell előírni a civilizált viselkedést a kormányon levők számára."
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
