Utolsó helyen végzett Magyarország egy OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) tagállamaiban végzett jóléti és elégedettségi felmérésben. A világ 34 legfejlettebb ipari nemzetét összefogó szervezet a többi között arra volt kíváncsi, hogy országainak lakói mennyire elégedettek az életükkel.
Könyvtárnyi szakirodalma van a bús magyar lelkület okainak, a vizsgálat konklúziója mégis meglepte a szakembereket.
Pedig a felmérés már azóta készült, amióta a nap is másként süt erre a sokat szenvedett, jobbsorsra érdemes kis országra. Úgy látszik azonban, hogy a magyar a napsütésből is inkább csak az egészségre ártalmas UV-sugarakat érzékeli, és nem látja meg az ibolyán inneni szépségeket.
Az embernek már-már az az érzése, hogy ez a nagy magyar népi fanyalgás és nyafogás a hálátlansággal határos. Ugyan melyik OECD-tagország mondhatja még el magáról, hogy alig egy esztendővel ezelőtt annyi balszerencse közt és oly sok viszály után életerejét összegyűjtve sikeres forradalmat vitt végbe a szavazófülkékben? Pirosló orcák és fénylő tekintetek köszöntötték a forradalom nyomán létrejövő új társadalmi szerződést, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Lehet, hogy a nép mindezt ilyen gyorsan elfelejtette?
Nem lehet. Hiszen éppen a felejtés ellen kellett a közintézményekben mindenütt jól látható helyre kiakasztani a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát, amely így mindenkit azóta is szinte naponta emlékeztet a roppant erőket megmozgató nemzeti összefogás nagyszerű sikereire. Állj sorba az adóhivatalban vagy segélyért a munkaerő-közvetítőnél, ücsörögj ügyintézésre várva önkormányzatnál, kórházfolyosón vagy rendőrőrsön bilincsbe verve, a falon mindenütt ott láthatod közös nemzeti örömünk bekeretezett forrását. Mi végre akkor a siránkozás?
Ízlések és pofonok persze különbözők. Némelyek talán fanyalogva fogadták a NENYI-t, mert nem tartották a helyzethez illően eléggé pátoszosnak, emelkedettnek ahhoz képest, hogy negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után végre az ország visszaszerezte önrendelkezési jogát. Nos, ezen elégedetlenkedők kielégítésére sikerült öt hét alatt lezavarni az új alkotmányt, amely ebben a formájában már tényleg magában hordozza a magyar ember boldogságának minden elképzelhető elemét Istentől a Szent Koronáig.
Úgy látszik azonban, a magyarnak semmi se jó. Csak azért, hogy kielégíthesse napi rosszkedvszükségletét, olyan földhözragadt körülményeket hánytorgat fel állandóan, mint a lakáshelyzete, az anyagi helyzete, az egészségi állapota, a környezete, a munkája, illetve a munkanélkülisége, a közösségi ügyintézés, a kormányzás minősége és megbízhatósága, a politika színvonala. Legalább is az OECD-felmérés ezekre a körülményekre kérdezett rá, és jellemző módon kihagyta a felmérésből például az utca- és tér-, valamint repülőtér-átnevezéseket, mint a közérzetet alapvetően befolyásoló tényezőket.
Úgy látszik, azt se értékelik eléggé az emberek, hogy már nem diktál nekünk se az IMF, se Brüsszel, se Moszkva, se Tel-Aviv, csak egyedül Orbán Viktor. Hogy nem lesz többé megszorítás, hogy nem lesz szükség reformokra, csak az ország átszervezésére, és a társadalom új látásmódjára. (Ez utóbbihoz már meg is van a pozitív minta: Matolcsy miniszter szemüveg mögül kivillanó, némileg diffúz tekintete.)
Úgy igazságos persze, ha a felmérés számunkra pozitív megállapításait sem hallgatjuk el. Lehet, hogy jókedv és elégedettség tekintetében utolsók vagyunk, de hál’ istennek nem kell sokáig szomorkodnunk, mert az OECD-országok népei között mi élünk a második legrövidebb ideig.
Kár, hogy Orbán Viktor éppen a héten és éppen egy párizsi OECD-tanácskozáson jelentette be hivatalosan, hogy vége van ennek a nagy jóléti társadalomnak. Ennyi volt emberek, nincs itt semmi látnivaló, induljunk oszlásnak!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
