A világ híres tudósai már régóta eredménytelenül töprengenek a magyarság problémájának megoldásán: miként lehetséges, hogy a magyar utolsónak lép be a forgóajtón, de elsőként lép ki onnan? Ez ellentmond ugyanis a fizika törvényeinek.
A felfedezés dicsőségében osztoznom kell a kormánnyal. Különös hálával tartozom Orbán Viktor miniszterelnöknek, Matolcsy György nemzetgazdasági miniszternek és Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivőnek. Ők azok, akik rádöbbentettek, hogy az elmúlt másfél évben egy forgóajtóban keringtünk.
A magyarság utolsónak ugyan, de pirosló orcával, fénylő tekintettel, fülkeforradalmi lendülettel lépett be az ajtón másfél évvel ezelőtt. Hite töretlen volt abban, hogy most végre az igaz úton jár, az összes problémára tudja az üdvözítő megoldást. Odabenn nyomatta keményen: NENYI, médiatörvény, alaptörvény, egykulcsos adó, közmunkatörvény, a Parlament díszkivilágítása és pincéreinek bocskaiba öltöztetése, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Némi szánalommal tekintett az előtte haladókra, akik sorra kiléptek az ajtó túloldalán. Meg volt győződve róla ugyanis, hogy ott szakadék van. Vagy Görögország. Végül is mindegy, hogy hívjuk. A miniszterelnök megmondta számtalanszor, hogy minden út, amely miénktől eltér, szakadékba vezet. Európának annyi. A Nyugat hanyatlik, fáklyája kialvófélben. Széchenyit idézve megmondta azt is, hogy nekünk a saját tengelyünk körül kell forognunk. (Forrás: Széchenyi István, Döbling, reggeli nagyvizit.) Forogtunk tehát tovább a saját tengelyünk körül abban a reményben, hogy sokkal messzebbre jutunk a többieknél. És amikor újra kiléptünk a napfényre, meglepve tapasztaltunk, hogy ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk.
Évi hétszázalékos GDP-növekedés ígéretével léptünk be az ajtón. Mentünk egy kört, s döbbenten halljuk, hogy a KSH a legutóbbi negyedévben nulla növekedést mért. Tízmillió új munkahely, de rövidebb távon is legalább 300 ezer volt a cél. Legutóbb Orbán Viktor azzal dicsekedett, hogy 43 ezerrel többen dolgoznak. Ezt valószínűleg személyes ismeretségi körének helyzetéből gondolja, mert a KSH úgy tudja: igaz, hogy a versenyszférában 36 ezerrel többen dolgoznak, de a közigazgatásban ugyanennyivel kevesebben. A változás összességében nulla. Stagnálnak az életszínvonal-mutatók, a lakosság fogyasztása kenyérmorzsányival se nőtt. Tettünk egy előre láthatóan felesleges kört az egykulcsos szja világában is. Most viszont éjjel-nappal, hétvégén is túlórázva régi-új adókulcsokat reszelgetnek a Nemzetgazdasági Minisztériumban, hogy visszacsempésszék őket a Nemzet Kulcscsomójára. Közben persze ezerrel tagadják azt, ami a színfalak mögött folyik. A hülyék megtévesztésére az adót hozzájárulásnak nevezik el. És a Nemzet Sanda Tekintetű Söralátétje el is magyarázza: ez a pénz azért nem elvonás, mert eleve nem is adják oda.
Belátom, a forgóajtó metafora sántít némely pontokon. Végül is az ókori bölcsesség esetünkre is vonatkozik: nem lehet kétszer ugyanazon a küszöbön átlépni. Vagy átesni. Nem ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk, s már a magyar se ugyanaz, mint az elején. Arca sápadt, tekintete megtört, tagjaiban ólmos fáradságot érez, szédeleg a forgóajtó svungjától. Csalódott, mert úgy érzi, elvesztegetett másfél évet. És elvesztegetett háromezermilliárd forint magánnyugdíjvagyont. Hiábavaló áldozat volt a fellendülés reményében a gazdagok zsebébe tömködött 500 milliárd, ráadásul bukott a Mol-részvényeken is vagy 200 milliárdot. És az se vigasztalja, hogy míg az előző kormány hazudott reggel, este, meg éjjel, a jelenlegi csak nappal hazudik. De akkor megállás nélkül, penetránsan. Kora hajnaltól napestig. Szemrebbenés nélkül. Még az se dobja föl a magyart, hogy itt van az ősz, jön a tél, rövidülnek a nappalok…
Most újabb kör előtt állunk. A kormány azt ígéri, hogy még szorosabbra húzza a mentőövet a rászorulók nyakán. Kiseprűzi a bankkufárokat a nemzet templomából, és persze senki, de isten bizony senki se fog rosszabbul járni. Csak körbejárni.
Pörög a forgóajtó velünk egyre gyorsabban, mint egy függőleges tengelyű mókuskerék.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
