A legnagyobb felfedezésekhez sokszor egymástól függetlennek látszó események sorozata vezet el. Úgy kezdődött, hogy hétfőn reggel megfájdult az oldalam. Elmentem vele orvoshoz. Azt mondta, meg kéne ultrahangoztatni. (Tizenkétezer ötszázért azonnal, ingyért viszont csak március végén van szabad időpont. Ezt azért hívják ingyenes egészségügyi ellátásnak, mert március végéig még el lehet látni.)
Mondtam is az öregemnek sörözgetés közben, hogy nem kell szó szerint venni, amit Szijjártóék beszélnek, mert megfájdul tőlük az ember oldala. Ő meg, aki benne van a korban, arról panaszkodott, hogy kiújult a dézsavűje. Amikor a pártot hallgatja, minduntalan az ötvenes évek jutnak az eszébe. Csak akkor nem önkéntes visszalépés, hanem önkéntes belépés volt a sláger, és nem az állami nyugdíjrendszerbe, hanem a téeszcsébe. A többi stimmel.
Ahogy lejöttem az öregemtől, felmentem a netre. Nagy volt a zaj. Bloggerek tucatjai dühöngtek Selmeczi és Orbán úgymond pofátlan, arrogáns és cinikus nyilatkozatai miatt, amelyekben „óriási sikernek”, „példátlan összefogásnak” minősítették, hogy a nyugdíjpénztári tagok 97 százaléka „önként, minden kényszer nélkül” visszalépett az állami rendszerbe. A legtöbben azon értetlenkedtek, miért csinálja ezt a Fidesz. Mert bár nem elfogadható, de valahogy mégis magyarázható, hogy lenyúlták az emberek öregkori megtakarításait, hiszen szükségük volt a pénzre a költségvetésben. Még az is elmegy, hogy megpróbáltak ehhez valamiféle ideológiát gyártani – sokan be is vették a süket dumát, hogy ezzel védték meg az emberek nyugdíját, mert a pénztárak úgymond eltőzsdézik a pénzt. De az már teljességgel érthetetlen, hogy miért kell utólag cinikus nyilatkozatokkal tovább hergelni az amúgy is elkeseredett embereket? Egy π nevű bloggertől például azt olvastam, hogy ami Magyarországon történik, az nem más, mint a Fidesz példátlanul merész kísérlete: meddig mehet el manapság Európa közepén egy kommunista párt a szovjet tankok támogatása nélkül.
Aztán rájöttem, miért nem értjük meg őket. Mert a fideszesek egy sajátos nyelvjárást beszélnek, egyfajta belterjes pártargót. Olyat, mint például a kínaiaknál a mandarin, csak ez narancs. Hangzásában, nyelvtanában, szókészletében a magyarhoz nagyon hasonló, de jelentéstanában azzal nem azonos nyelv ez, amely a nyolcévnyi illegalitás hosszú és gyötrelmes évei alatt alakult ki, csiszolódott és finomodott önálló tolvajnyelvvé. A történelem ilyesmire számos példát hordoz a szabadkőművesektől a kommunistákig. Nem véletlen tehát az öregem dézsavűje: az ötvenes években a nép számára jól hangzó kommunista szlogenekről csak akkor derült ki, hogy valójában egészen mást jelentenek, amikor már késő volt.
Ebben a sajátos Fidesz tolvajnyelvben a „megvédtük” például azt jelenti „lenyúltuk”, a „mindenki” az nem más, mint „csak mi” (v.ö.: mindenki jól jár), a „szabad” pedig úgy értendő: „megmondjuk, mit szabad”. Amikor Orbán Viktor azt mondja, hogy bátor döntés volt a magán-nyugdíjpénztári rendszerben maradni, akkor a „bátor” azt jelenti: botor. Nála ez nem dicséret, hanem súlyos fenyegetés, ami arra utal, ő már tudja, mekkora bátorságra lesz szükségük a maradóknak, hogy elviseljék azt a vegzatúrát, amiben ezután részük lesz. Nem véletlenül kottyantotta ki az MTI tudósítása szerint Selmeczi Gabriella, hogy szerintük „politikai és anyagi összefonódások lehetnek az MSZP és a magánnyugdíjpénztár-tagok között”. Ami narancsról magyarra fordítva azt jelenti, hogy eleve ballib szimpatizánsok választották a nyugdíjpénztárban maradást, s ezentúl úgy is lesznek kezelve. Megtapasztalhatják, hogy a Fidesz ellenzékben született jelmondata, „A haza nem lehet ellenzékben!” hatalmi pozícióból is működik, csak éppen fordítva: Ellenzék nem lehet a hazában!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
