Voltam én már minden, még tengerész is. Nosztalgiával gondolok a nagy vízen eltöltött időkre, s a hírek olvasásakor még manapság is előre veszem azokat, amelyek címében tenger vagy hajó szerepel. Ezért is örülök különösen annak, hogy a miniszterelnök beszédeinek szimbólumrendszerében megjelent, majd a maga teljességében kibontakozott a tenger allegória.
Hegyvidéki környezetben azonban nem csak a szakadékok veszélyesek az Európai Unió tagországaira, hanem az időjárási körülmények is számos nehezen kiszámítható kockázatot rejtenek magukban. Az ország megújulását például így jellemezte évértékelőjében a Millenárison: Olyan pillanat ez, mint amikor egy mentőosztag indul el, hogy a lavina alól kimentse az embereket és az értékeket, amelyeket a lezúduló hótömeg maga alá készül temetni. Viszont, ha nem sikerül a megújulás, visszatér a múlt, ránk szakad az ég, elsöpör az államadósság lavinája, és hosszú időre elveszítjük az esélyt a felemelkedésre.
Szinte nem is volt ezek után olyan beszéd, amelyikben elő ne került volna a görögökkel teli szakadék képe. Remélem, nem okozok sértődést, ha megemlítem, én a végén már egy kicsit el is kezdtem unni. Ám amikor olvastam, hogy Orbán Viktor a horvát tengerparton nyaralt négy napig, feltámadt bennem a remény. Én is voltam egyszer a horvát tengerparton, még most is a fülembe cseng a hullámok zúgása, órákig álldogáltam a fövenyen és néztem a jövő-menő nagy hajókat a távolban. Biztos voltam benne, hogy ez az élmény a miniszterelnökre is nagy hatással lesz.
Sejtésem bejött, nyár óta már a vizesblokk érvényesül a retorikájában. És míg a hegyek között, völgyek között maximum szakadékba zuhanástól vagy lavinától lehetett tartani, addig a tengeri allegóriák világában a ránk leselkedő alattomos veszélyek egész orgiája bontakozhatott ki: Magyarország számára most jött el a pillanat, hogy hadat üzenjünk az adósságnak, amely polipként ráfonódott az életünkre. Ha nem fejtjük le magunkról, végképp lehúz a mélybe – mondta augusztusi sajtótájékoztatóján. Csak azoknak van esélyük… sikeressé válni, akik… a mély örvényből képesek felszínre úszni – e szavakra inspirálta a Balaton közelsége a lovasberényi kihelyezett kormányülésen szeptember elején. Októberre pedig kitört a vihar: Az ország hajója egy hosszan tartó és egyelőre végeláthatatlan válság viharában imbolyog a világ összes – inkább úgy mondanám, a nyugati világ összes – országának hajójával együtt. Egy sem, a legnagyobbak sem mondhatják, hogy biztosan elkerülik a jéghegyet vagy a zátonyt… Nem nyújtózkodhatunk tovább, csak ameddig a takarónk ér, s ezt a takarót is állandóan szaggatják a nemzetközi valutapiacról idecsapó inflációs hullámok, amelyek eddig – hogy, hogy nem – soha nem sodortak a mi fedélzetünkre arannyal telt kincses ládákat – tájékoztatta Orbán a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének kongresszusát.
Polipok, örvények, viharok, jéghegyek, zátonyok, megannyi kihívás e sokat szenvedett, tengereitől megfosztott kis ország előtt. Nekem talán a legfélelmetesebbnek a takarónkat szaggató inflációs hullámok tűnnek. A szárazföldi patkányoknak ugyanis fogalmuk sincs, milyen alattomosak tudnak lenni az óriáshullámok nyílt vízen, ha kilóg az ember lába a takaró alól. Még az a szerencse, hogy nem egy hajóban evezünk az unió lomha tengerjárójával. A mi gyorsnaszádunk csak úgy hasít biztonságos vizek felé, pedig már kidobtuk az iránytűt, a térképeket, az IMF-es mentőcsónakot, s míg Matolcsy a navigátor, addig mentőmellényre sincs szükségünk. A nagy mellény elég.
Már csak azon izgulok, nehogy beiratkozzon Orbán egy búvártanfolyamra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
