Azzal kezdődött, hogy begörcsölt a vádlim. Ez rosszat jelent. Órákig fogok vele kínlódni. Amíg meg nem jön az időváltozás. A reptéri meteorológusok szerint reggel 6-8 óra körül betör majd egy hidegfront. Percek alatt elfújja a ködöt. És remélhetőleg a lábgörcsömet is.
Úgy döntöttem, járok egyet. Odakinn szinte harapni lehetett a ködöt. Hívtam a kutyákat: – Latyak! Lola! – Semmi. Máskor az első szóra rohannak. Megborzongtam. Itt valami nem stimmel.
Tíz éve vagyok éjjeliőr a ferihegyi repülőgép-emlékparkban. Soha az égvilágon semmi se történt a szolgálatom alatt. Most viszont úgy éreztem, valami készül. A vádli nem hazudik. Lola nem volt sehol. Latyak az óljában feküdt és szűkölt.
Igyekeztem kicsalogatni, de hiába. Csak kushadt és megpróbált eggyé válni a földdel.
Tompa puffanást hallottam. Talán a TU–154-es felől jött. Moccanatlanul álltam. Újabb puffanás. Ennek a fele se tréfa. Itt motoszkálnak valakik. Van a bódéban az asztal alatt egy gomb. Csak meg kell nyomni, és két perc alatt itt van a repülőtéri biztonsági szolgálat.
Megpróbáltam visszafelé somfordálni. De hihetetlenül sűrű volt a köd, semerre se láttam a bódéból kiszűrődő fényt. Aztán átestem az An–2-es dupla fedelű gépet rögzítő drótkötélen. Nem ütöttem meg magam, de a vádlim megint szörnyen begörcsölt. Most már minden irányból zajokat hallottam. Úristen, lehet, hogy meghibbantam?
A kötél mentén eltapogatóztam a gépig. Nagyjából betájoltam a bódé irányát. Elindultam. Már nem csak puffanásokat, hanem kivehetetlen beszédfoszlányokat is hallottam. Hol innen, hol onnan. Néha mintha ritkult volna a köd és ilyenkor emberi árnyak tűntek föl és váltak egy másodperc múlva semmivé.
Hirtelen sötét árny magasodott fölém. A jó öreg TU–154-es. Az első futóműnél egy alak állt. Gondterhelten vizslatta a félig leeresztett kerekeket. T. Béla volt az. Annak idején másodpilótaként sokat repültem vele ezen a típuson. Szótlan pasas volt.
Dög unalom volt vele repülni. 2002-ben vitte el a rák, szinte egyik napról a másikra.
Szempillantás alatt megszűnt a lábgörcsöm, hogy átadja a helyét egy szívgörcsnek.
– Mit csinálsz itt? – nyögtem.
– Nem látod? Körbejárok. Szolgálati szabályzat, tizenkettedik oldal: A parancsnok köteles felszállás előtt személyesen is körbejárni a gépet vizuális inspekció céljából.
– Ezzel akarsz te felszállni?!
– Ezzel.
– Lehetetlen.
– Nincs lehetetlen.
Hátrálni kezdtem, de legnagyobb rémültemre beleütköztem valakibe. Erzsike néni volt, a vezető sztyuvi. Jesszusom, ő is halott már vagy húsz éve! Tenyeres-talpas asszonyság volt, nem az a kimondottan légikisasszony típus. Valakinek a valakijeként került állományba. A Malévnél azt mondták annak idején, kétféle sztyuvi van: a szerető típusú bombázó, meg az anya típusú gondviselő. Békeidőben az utóbbi típust kultiválták a személyzetin.
Erzsike anyásan rám mosolygott:
– Megöregedtél, hallod-e!
– Te viszont semmit sem változtál! – hebegtem.
– Hát igen. Mi már nem öregszünk. Igaz, Béla?
Béla nem válaszolt. Befejezte a körbejárást. Elém állt, mutatóujjával mellbe bökött. – Volt ám nálad jobb másodpilótám is – mondta. Megcsóválta a fejét: – Sose gondoltam volna, hogy ezt egyszer lesz még alkalmam elmondani neked.
Eltűnt a ködben. Lépései dobogásán hallottam, hogy felmegy a lépcsőn.
– Mit csináltok itt? – kérdeztem Erzsikét.
– Elrepülünk.
– Ezzel?
Körbe mutatott az áthatolhatatlan ködben:
– Mindegyikkel. Végleg.
– De hát ki vannak belezve! Többségükben nincs is hajtómű. A futóművek le vannak hegesztve…
– Senki sem gondolta, hogy egyszerű lesz. Dolgozunk rajta. Most bocsáss meg! – tolt félre és feloldódott a ködben.
Köhögve elindult egy légcsavaros hajtómű. Talán az IL–18-asé. Aztán a Jak–40-es felől sugárhajtómű-indítás félreérthetetlen süvöltését hallottam. A zajok segítettek a tájékozódásban. Hamarosan megtaláltam a bódém. Berontottam.
Most, hogy szükségem lett volna rá, kiderült, hogy semmiféle gomb nincs az asztal alatt.
Miközben odakint már fülsiketítő volt a nem létező hajtóművek dübörgése, a repteret próbáltam hívni. Senki se vette fel. Még a torony se, pedig tudtam, hogy vannak ott szolgálattevők.
A legközelebb lévő Li–2-es felé botorkáltam. Az egyik motor már járt. A másik köhécselt, nem akart elindulni. Berontottam a pilótafülkébe. Ismeretlen, pergamen arcú pilóták ültek a székben, a Maszovlet rég elfelejtett egyenruhájában. A parancsnok hátrafordult:
– Maga is jönni akar velünk? Senki se fogja visszahozni!
Beugrott a másik motor is.
– Hotel, Alfa, Lima, India, Quebeck a toronynak: Kérünk műszeres repülési engedélyt az Örökkévalóságba!
– A torony nem válaszol – mondtam.
Az övéké azonban válaszolt. A ferihegyinél nyilvánvalóan magasabban lehet, és sose szünetel onnan az irányítás. Nem lévén fülhallgatóm, nem hallottam a választ, de a parancsnok buzgón bólogatott:
– Értettem! PUSTA3 Delta indulási eljárás a 31-es bal pályáról. Kezdő magasság 7000 láb, légnyomás 1014 Hectopascal.
Radarazonosító jel zéró-zéró-zéró. Látótávolság nulla. Gurulunk Alfa kettőre.
Döccenve elindult a Li–2-es. Ahhoz képest nem is rántott nagyot, hogy több ponton oda volt hegesztve. A füvön először zötyögve, aztán egyre simábban gurultunk a felszállópálya felé.
Feldöccentünk a betonra. Megkaptuk a felszállási engedélyt.
– Most még kiszállhat – fordult hátra a másodpilóta. – De gyorsan, mert jönnek utánunk a többiek!
Kitettek a betonra. A pálya mellett állva néztem, ahogy a gépek sötét árnyai egymás után nekirugaszkodnak a ködfalnak.
Amikor végleg elhalt a dübörgés, hirtelen feltámadt a szél. Fázósan összébb húztam magamon a kabátot és elindultam vissza, a bódémhoz.
Felszállt a köd. A gépek hűlt helyén elgörbült vastraverzek meredeztek, a füvet keresztül-kasul szántották a futóművek nyomai. Meghallottam a szirénákat. Mindenfelől kék és piros villogók közeledtek a hajnali derengésben. Az ajtóban két biztonságis fogott közre, és az asztalhoz kísértek, ahol már várt a főnökük. Leültettek:
– Na, meséljen!
– Azzal kezdődött, hogy begörcsölt a vádlim…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!