Károsult lettem magam is, úgy családilag. Karácsonyi ajándék volt a repülőjegy, a nagyszülőknek, akik régóta vágynak abba az európai nagyvárosba, egészen elérzékenyültek hát a kinyomtatott foglalás láttán. Márciusi hosszú hétvégére tervezték az utazást, olcsóbb volt így, jó előre lefoglalni a helyeket a repülőn.
Lesz még Malév, mire indulnunk kellene, kérdezgetik már egy hete, persze, mondtuk, egy ilyen nagyvállalat nem tűnik el csak úgy. Aztán mégis. De ajándék kárba nem veszhet, a pénz se, amibe került, kezdődött a nagy telefonálgatás. Foglalt volt minden vonal, miként az baj esetén lenni szokott. Hívtuk hát a másik társaságot, külföldi cég budapesti irodáját. Kérdeztük, tud-e ajánlani valamit nekünk. Tragédia, mondta a női hang és elsírta magát. Hosszan sírt bele a telefonba, majd szabadkozott szipogva, ne haragudjunk, de ő harminc évet húzott le a Malévnél, és hát az összes barátja malévos, illetve csak volt, hogy fognak ők most megélni.
Ha valami, hát ennek a nőnek a könnyei adnak némi értelmet a szónak, amit egy kegyetlen versenynek kitett légitársaság elé biggyesztenek évtizedek óta: nemzeti. A mi légitársaságunk nemzeti volt, holtában is az. Büszke szó, dobogtatja a szívet, melengeti a keblet, mégsem illeszkedik mindenfajta szövegkörnyezetbe. Illik lobogóhoz, színházhoz tán, de a piacgazdaságba speciel, gazdasági társaság jelzőjének nem való. Mert felmentést ad az ésszerűség, kibúvót a felelősség alól. Én a maléveseket sajnálom csak, a Malévet nem. Mert a mi kis nemzeti légitársaságunk halálra volt ítélve már jó ideje abban a korban, amikor a cégek globális szövetségeket kötnek, kontinentális méretekben fuzionálnak, tőkét vonnak be, s próbálnak minél nagyobbat harapni a piaci tortából. A fapadosok diktálta versenyben nincs más esélyük a túlélésre, mint a hatékonyság, amit nem korlátozhatnak, se a nemzethatárok, se az állami költségvetések.
A Malév lassan húsz éve van üzletileg csődben – felkészül a két hasonmás: BKV, MÁV –, tisztában volt vele minden kormány, csak mert nemzeti ugyebár, tolta bele a közpénzt, adóforintjait azoknak is, akik repülőt életükben csak földről láttak a magasban. De ezalatt bőven lett volna idő felkészülni, kidolgozni B-tervet. Úgy, ahogy más légitársaság csődjénél történt, amiből az utasok vajmi keveset vettek észre. Persze egy csőd nem lehet fájdalommentes, de lehet mégis méltányos és emberséges. Azokkal legalább, akik ott dolgoznak. Most mégis úgy omlik össze az egykor volt nemzeti büszkeség, hogy nincs, akinek fogalma lenne a másnapról.
Igazságtalan lenne (csak) a mostaniakat hibáztatni a csődért magáért, a felelősséget lehet porciózni minden eddigi kormány közt, hogy milyen arányban arról máris elkezdődött a szokott színvonalú vita, megy az nélkülem is. De ha nemcsak azt morzsolgatjuk, miért ment csődbe a Malév, hanem azt is, miért éppen most és miért éppen így, akkor a felelősség egy és oszthatatlan. A mostaniak viselik. Az ok ismerős Unortodoxiában: a bizalom, egész pontosan annak hiánya. Tudniillik a Malév is, mint oly sok mindenki a piacon, a bizalomból élt, vagy inkább csak vegetált eddig. Tartozott fűnek-fának, de hitték, hogy majd egyszer fizet, ha másért nem, hát azért, mert vigyáz rá a magyar állam, vigyáz pénzzel, tettel és szóval is. Ehhez képest azóta, hogy az Európai Bizottság meghozta a döntést, amire mindenki számíthatott kormányban – figyelmeztették is erre őket, úgy tűnik, mégse hitték -, hogy tudniillik vissza kell fizetnie a cégnek majd 100 milliárdnyi állami támogatást, nos azóta egy, csak egy kormányzati tényező harsogta tele az étert Malév ügyében: Budai Gyula. Őt küldték beszélni, a kifinomultságáról méltán híres légi-közlekedési szakembert. A Malév borzalmas helyzetéről fröcsögött, és persze gyurcsányozott, bajnaizott, nincs is mi melengetőbb ebben a zimankóban. Közben volt kedves elmondani minden hullámhosszon, hogy mekkora nagy córeszban van a nemzeti légitársaság – ha valaki nem tudta volna magától. Budai Gyula messziről komolyan vehető kormányzati férfiúnak látszik, el is hitték neki, hogy vége lesz a Malévnek mindjárt, ezért aztán a külföldi partnerek nem utólag, hanem már előre kérték a pénzüket. Közben a kormány felelős minisztere, bizonyos Némethné – látta őt valaki mostanság? – állítólag várta, csak várta a moszkvai hívást, de a telefon se csörgött, pénz se jött, maradt a csőd. Így kormányoznák ők. Így játszották el azt a maradék kicsi bizalmat is, ami a nemzeti céget még életben tartotta. Innen felállni, a romokon újat építeni, a versenytársakkal ezután szembeszállni szinte lehetetlen.
Kezdetét vette hát az elrugaszkodás éve, repülés már biztos nem lesz belőle, legfeljebb fapados. Nem értik, még mindig nem értik a piacgazdaság törvényeit, meg az európai játékszabályokat. Mint friss porhó, mállik kezeik között az ország. Ami marad, az meg károsultakkal van tele, rájuk illik a jelző: nemzeti.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
