Több Mátyás, János és Béla keresztnevű kedves olvasóm fordult hozzám aggódva azzal a kérdéssel, nem kell-e tartaniuk attól, hogy nevük megváltoztatására kötelezik őket? Nyugtalanságukat az okozza, hogy olyan személyek utónevét viselik, akik a 20. század önkényuralmi politikai rendszereinek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vettek.
Olvasóinknak egyelőre nincs okuk félelemre, ma még túl korai volna magánszemélyeket törvényileg kötelezni nevük megváltoztatására. Ezzel kapcsolatban törvényjavaslat becslésünk szerint akkor kerülhet napirendre, amikor a helyzet tovább fokozódik, mondjuk esetleg a lakossági bankbetétek befagyasztása miatti aggodalmat kell majd feledtetnie a kormánypártoknak. Akkor viszont már nem csak a Mátyásoknak, Jánosnak és Béláknak okozhat problémát a nevük, hanem többek között a Károlyoknak, a Frigyeseknek és a Józsefeknek is. (A fiatalabb olvasóink kedvéért említjük meg ehelyütt, hogy önkényuralmi keresztnevet viselt például Marx Károly, Engels Frigyes és Sztálin József is.)
Ahogy tornyosulnak a társadalom előtt álló megoldatlan problémák, úgy tapasztaljuk mind gyakrabban, hogy a kormánypártok – amelyek egyébként szigorú büntetések terhe mellett megtiltják polgáraiknak a kukázást – milyen szívesen turkálnak naphosszat a történelem szemétdombján. A szelektív hulladékgyűjtés rutinját alkalmazva szortírozzák a múltat. Külön kupacba kerülnek a számukra kedves kacatok, emészthető emlékek és egy másikba a mélyen eltemetendő emészthetetlenek. De a legnagyobb kupacot mégis az újrahasznosíthatónak gondolt limlom alkotja. Szemétre hajított szennyes göncökből próbálják kisúrolni a zavaró vérfoltokat, régi ringy-rongyokban glasszálnak fel, s alá naftalin szagú kifutókon, szorgos műhelyekben reszelgetik, fényezgetik, szidolozzák a múlt ócskapiacáról begyűjtött vicik-vacakokat.
Lelkük rajta! – mondhatnánk, de a dolgot manapság már nem lehet vállrándítással elintézni, mert átment teljesen abszurdba. A Kerényi-féle alaptörvényfestő pályázat kiteljesedése óta bármi megtörténhet a múltunkkal. Úgyhogy ne tessék csak abszurd viccként, paródiaként, erős túlzásként elkönyvelni bevezető mondataimat! Másfél évvel ezelőtt még eszement abszurditásnak gondoltuk volna például a NENYI-t vagy az Alaptörvény Asztalát, ma már viszont ezek a magyar valóság részei, belesimulnak politikai tájképünkbe. Miért volna akkor olyan elképzelhetetlen egy kényszer-névváltoztatási törvény? A mostani utcanév-módosítási javaslatot is azzal indokolják a kormánypártok, hogy meg akarják kímélni a magyarságot az önkényuralomra emlékeztető nevektől. Na, most, ha be tetszenek pötyögni a például Skype partnerkeresőjébe a Rákosi Mátyást, akkor kiderül, hogy napjainkban is legalább öt ilyen nevű egyén veszi igénybe ezt az internetes szolgáltatást. A Kádár János nevet a Skype adatbázisában hetvenen viselik, Kun Bélából ugyanitt 66 van. A Facebookon ráadásul még ennél is sokkal több találatot kapunk.
Borítékolom, hogy a múltkukázás nem fog leragadni az utcaneveknél. Meg fogják kérdezni, fenntartható-e Ságvár neve Ságvári Endre árnyékában? Mikor fogják felvetni Budapest átkeresztelését Pesti Barnabás – 1944-ben Sopronkőhidán kivégzett – antifasiszta ellenálló nevére hivatkozva? Hogyan tudja majd a főváros lemosni magáról ezt a kommunista bélyeget?
Hogyan fogjuk a múltat naptárainkból is végképp eltörölni? A törvény előterjesztőknek bajaik vannak a november 7-éről és az április 4-éről elnevezett utcákkal is. Talán ha megreszelgetnénk egy kicsit a Gergely-naptárat úgy, hogy április 3-a után mindjárt 5-e, november 6-a után 8-a következzen…
Nem lesz egyszerű, és az se jó hír, hogy nem ez a harc lesz a végső.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
