Kék cédulák és sárgák, zöldek, vörösek

Persze, Zürichben vagyok, unokatestvéremnél, akinek kies hajléka az egyik helyi református templom tőszomszédságában van, körülbelül azon a tájon, ahol Napóleon André Masséna tábornok vezette seregei legyőzték a Szuvorov irányította osztrák–orosz csapatokat annak idején. Hallom, nehéz volt elérni, hogy legalább éjszakára szüneteltessék a harangozást. De végül népszavazást ez ügyben nem kellett kiírni. Pedig az itt gyakorta esik és igen sokféle ügyben. Mikor megérkeztünk a Rigi-hegyen ejtett kirándulásunkból, unokatestvéremet otthonában nagy halom postaküldemény fogadta. Az egyiket, egy vaskos szürke borítékot megmutatta: sok szép színes papiros volt abban. Népszavazási cédulák, illetve a döntéshez szükséges adatok, információk, dokumentumok, vélemények. Egy évben ötször-hatszor érkezik efféle kis csomag, vannak egyébként országos népszavazások, kantonbéli népszavazások, városi referendumok és kerületiek. Szépen kitettük a fekete asztalra, és sorba vettük a színes papírokat. A sárga színű egy bíróválasztással kapcsolatos döntés szavazólapja volt. Mint megtudtam, e kérdésben már megegyeztek a pártok, megvan a közös jelölt, nem is kellene népszavazást tartani. De mégis kell, mert van egy, egy darab választópolgár, aki ragaszkodik a referendumhoz. Állítólag egy őrült, aki mindig így jár el, népszavazást kényszerít ki olyan ügyekben is, amelyekben teljes a konszenzus. Ott volt a sárga papíron a neve is az akadékoskodónak: Danowski Marian, a fene a lengyeljét. A pártokról annyit, hogy azokból sok van Svájcban, a parlamentbe idén például húsz jutott be. Országosan a jobboldali Néppárt a legerősebb momentán, de Zürichben a maguk harmincegy százalékával a szociáldemokraták tovább őrzik évtizedes elsőbbségüket. De abszolút többség szinte nincs sehol, a koalíció, a párbeszéd, a közös kormányzás ősi svájci hagyomány. Az ellenzék nem ellenség soha, mindenki szóba áll a másikkal, nincsen kivonulás, nincsen polgári köpködés. (Fáj is a magyar utazó szíve látni ezt.)

2. cédula

A narancsszín papiros segedelmével egy iskolaügyi elnökség ügyében lehet dönteni. Az is fontos itt, az iskola, óvoda. Különösen unokatestvérem szemében, mert ő szociáldemokrata. (Ro ko nom, aki most biztosítónál dolgozik, társadalmi munkát is végez: hatszáz levélládába kell bedobnia rendszeresen a különféle szocdem szóróanyagot.) A svájci szociáldemokraták álláspontja iskolai ügyekben egységes és világos: a momentán öttől tizenhat éves korig tartó ingyenes oktatás kezdődjék előbb és tartson tovább. Svájcban ma hét négyéves gyerekből egy jár óvodába – holott ötéves kortól az is ingyenes. A szociáldemokraták szerint ez nem helyes, mert így a szegényebbek és a vendégmunkások gyermekei hátránnyal indulnak majd az iskolában. A jobboldaliak szerint ez helyes, mert a vendégmunkások gyerekei lehetőleg maradjanak otthon, Törökországban, Magyarországon, Szer biában, nekik édes mindegy, hol, csak ne legyenek Svájcban. Hozzá kell tenni: ez elsősorban a néppártiak véleménye. A szintén jobboldalinak tekinthető szabad demokraták és kereszténydemokraták álláspontja ez ügyben a szocdemekéhez áll közelebb. De a svájci néppárti nem szereti az óvodát, a bölcsődét meg aztán különösen nem. Azt mondja, a gyerek maradjon, az őssvájci is, otthon, az anyja mellett, akinek persze szintén ott a helye, a rezsónál. Ne feledjük: ebben az országban a nők 1971-ben kaptak szavazati jogot, akkor is csak nagy nehezen. Háziasszonyunk harmad státusban, tehát heti két napot egy alapítványi óvodában dolgozik. Meg is vizitáltuk az intézményt, amely egy buja parkban álló gyönyörű, egykori nagypolgári házban, mármár kastélyban, Pikler Emmi módszere szerint működik. A kétéves gyerekek például a jó magas pelenkázóalkalmatosságra maguk lépcsőznek föl. Aki leesik, hát az leesik. Annyi baj legyen. Az óvoda egyébként nem éppen olcsó; húszezer forint körül van a díja – naponta. De aki rászorul, az kérhet és kaphat is támogatást a várostól. Ez is szocdem alapelv errefelé: mindenért mindenki fizessen – de egyénileg, célzottan segíteni, támogatni kell a szegényebbeket és különösen azok gyerekeit.

3. cédula

Újabb cédulka került a fekete asztallapra. Ezzel abban a kérdésben lehetett állást foglalni, hogy a város eladjon-e tízmillió frankért egy földterületet az államnak, ami arra építene egy múzeumot. A szociáldemokraták álláspontja ebben is következetes: nem szabad semmit privatizálni, amit lehet, meg kell tartani a város, a közösség kezében, és gazdálkodni kell vele. Úgy lehet szociálpolitikát csinálni, ha van mivel. A zürichi szocialisták nem lakóparkokat építenek, hanem lakótelepet. Megnéztünk egy olyat is. A harmincas évekbéli hangulatos munkásnegyed, Oerlikon mellé, gyárak helyére telepített Neu-Oerlikon több ezer lakásának harmadában a tulajdonos lakik, a többit a lakó bérli; a második harmadot magánbefektetőktől, a harmadik harmadot pedig a várostól. Ez utóbbi lakások bére természetesen jóval alacsonyabb a második kategóriába tartozóknál. A tömbönként más-más – általában fiatal – építész által tervezett lakótelep egyébként építészetileg is különleges, gondosan ellátva óriási zöld területekkel, iskolákkal és nem utolsósorban vendéglátóipari egységekkel. A gyárépületek közül is megőriztek – átalakítva – párat. Az egyikből például hatalmas üvegházat csináltak, és telirakták mindenféle hatalmas trópusi gazokkal, narancs- citrom-, datolyafákkal. A svájci szocialisták – és koalíciós, sőt ellenzéki kollégáik – tehát igyekeznek nem elkótyavetyélni semmit, de ez a földterület, amiről ezen a népszavazási cédulkán szó esik, egy kicsit más, ugyanis az ellenérték múzeumra fordíttatnék, kultúrára tehát. A legtöbb svájci szocdemnek – értelmiségi párt lett mára ez – pedig a kultúra fontos, nagyon az. A svájci szociáldemokrata ab ovo kulturált; olvas sokat, több nyelven, színházba, hangversenyre jár. (Kivételek nyilván akadnak.) Voltunk egy kis színházban mi is, melynek gazdasági ügyeit – társadalmi munkában – unokatestvérem intézte egykor. A hegyen lévő színházépület lépcsejéről gyönyörű a kilátás, benn a büfében pedig rokonszenves, öregedő alternatívok meg mindenféle népek szopogatták a finom neuchâteli borokat. A színház a Theater Rigiblick névre hallgat, mégpedig azért, mert csak innen látszik két hegycsúcs között a Rigi-hegy távoli tömbje. Ez barátaink egyik törzsszínháza, mert egy zürichi baloldalinak muszáj, hogy legyen olyanja. A színházat egyébként a város pár éve le akarta bontani, de a pártok – jobb- és baloldaliak vegyesen – ezt végül megakadályozták. A jegyárak 25 és 35 frank között mozognak. (A frank napi árfolyamával a legtöbb magyar ember tisztában van manapság, fölös itt arról szólani.) A színházzal szemben, az út túloldalán magányos sír áll bekerítve, Georg Büchneré. Esti visszasétánk közben még elhaladtunk Elias Ca netti és Trockij egykori háza előtt is. (Lenin emléktáblájához még délelőtt volt szerencsénk.) Másnap még beköszöntünk a város Socialarchiv nevet viselő patinás levéltárába, könyvtárába, szellemi központjába is, amely 1906 óta áll a Stadelhoferstrassén az öntudatos közönség szolgálatára. Az abszolút baloldali szellemiségű intézmény egyébként nem a párté, hanem a városé. Visszatérve a népszavazásra, múzeum és telekeladás ügyében nem volt egységes a szocdem álláspont; ki-ki úgy szavazott, ahogy jónak látta.

4. cédula

A következő küldemény egy útkereszteződés problémájával kapcsolatos. A zürichi szociáldemokraták nem szeretik sem az alul-, sem a felüljárókat. Mivel húsz éve vezetik a várost, egy sor aluljárót betömtek már, és egy csomó felüljárót lebontottak. A szocdemek szerint első a gyalogos, akinek lehetőleg ne kelljen lépcsőzni, kerülni, ha ők jönnek, akkor az autós álljon meg. Meg is van ennek a politikának a látszata; Zürichben soha nincs dugó, mindig van parkolóhely, alig-alig jár autó, a zürichi polgár a diáktól a bankvezérig vagy biciklizik, vagy a tökéletesen kiépített, tiszta, pontos tömegközlekedést, mindenekelőtt a villamost veszi igénybe. Egy este unokatestvérem elvitt egy fogadásra, amely a városi tanács építési tótumfaktumának beiktatása alkalmából adatott. Ez fontos poszt, és nem föltétlenül arra használják, hogy lopjanak. Mivel most a felelősségteljes állást szociáldemokrata politikus töltötte be, megjelent a párt szinte valamennyi városi vezetője, beleértve a polgármester asszonyt, aki természetesen hozta élettársát is, egy határozott, belevaló hölgyet. A viszszafogott – csak bor volt és pogácsa – összejövetel egy a folyóra száz éve helyezett szép, szecessziós uszodán tartatott, épp olyanon, mint amilyen minálunk volt a Duna-uszoda a Parlament előtt egykoron. Csak itt vigyáznak az ilyesmire, és megőrzik. Természetesen az alkalmatosság farácsos medencéjén átfolyó víz is kristálytiszta; úgy hallom, Svájcban valamennyi természetes víz, a legkisebb patakocskától a hatalmas Zürichi-tóig ivóvíz minőségű. A parti előtt a parton, az uszodára vezető hídnál ácsorogva figyeltem a gyülekező sokadalmat: ki mivel érkezik. A társaság fele biciklivel jött, a másik fele villamossal. Autó nem gördült be egyetlenegy se. Mivelhogy ezek szocdemek, zürichi szocdemek voltak. Ami a közlekedést illeti: rokonaimnak olyan jegye van, amellyel a repülő kivételével valamennyi Svájcban mozgó tömegközlekedési eszköz egy éven át korlátlanul igénybe vehető. Igaz, az ára borsos, de unokatestvérem rengeteget utazik, autóba pedig Svájcban és Európában soha nem ül – nincs is neki olyanja. Volt még az asztalra föltéve számos további kérdés; el lehet-e adni a szegények városi konyháját, bővítsék-e ki az egyik öregotthont, a munkanélküli- segélyek összegéről is lehetett nyilvánítani véleményt. De én ezen problémák eldöntését rábíztam a helyiekre; különben is, mostanság nem nagyon érdekelnek a népszavazások; olyan országban élek, ahol szociáldemokraták nincsenek, és úgy látom, népszavazások se lesznek újra egyhamar.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!