Száz nap alatt sok minden kiderült. Például, hogy nekünk, magyaroknak küldetésünk van a világban. Ezt a legautentikusabb Schmitt Pál mondta, aki fordulatokban gazdag pályafutása során több időt töltött kiküldetésben, mint idehaza. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy valami megmozdult a magyar lelkekben.
A részletek, hogy mi mozdult meg és mi a küldetésünk, nyilvánvalóan később kerülnek kidolgozásra, talán majd az önkormányzati választások után, együtt a Fidesz többi programjával. Addig csak találgathatunk. A hatalmi posztok agresszív lenyúlásán, a devizahitelesek 1300 milliárdjának felelőtlen eltapsolásán kívül egyelőre szinte semmit sem tudunk a kormányzó párt(ok) belpolitikai törekvéseiről. Külügyekben sokkal tisztábban látunk. Orbán tavaly Pekingben szabta meg az új irányt: „…mi nyugati zászló alatt hajózunk, de ma keleti szél fúj a világgazdaságban. A vitorlákat ennek megfelelően kell fordítani.” A vitorlánk menet közbeni állítgatása ugyanakkor egyrészt megmagyarázza, hogy miért megyünk cikcakkban, másrészt pedig azt is, hogy miért nem haladunk előre. Az Orbán-kormány kiküldetéstudata valóban keleti irányban nyilvánul meg leginkább. Fellegi Tamás fejlesztési miniszter például többet időzik Moszkvában, mint idehaza. Pekingben is gyakori a magyar vendég. Igaz, a héten Kim Dzsong Il észak vezető látogatása verte fel a legnagyobb port, de volt azért ott egy magyar kedves vezető is: Zsolt Sem Jén. Viszonylag keveset tudunk arról, hogy a magyar miniszterelnök- helyettes miről tárgyalt kínai kollégájával. Nyilvánvalóan szóba kerültek a szépen fejlődő kereskedelmi kapcsolatok. Magyarország gagyi szükségletének 86,4 százalékát kínai importból fedezi, és csak a maradék 13,6 százalékot állítják elő szorgos hazai kezek. A két ország gazdasági összefogásának legtipikusabb példája, amikor a kínai piros póló mosás közben összefogja az összes többi ruhát, és ettől mind enyhén rózsaszínű lesz. Jelzésértékűen. A Fidesz–KDNP korábban nem rejtette véka alá, hogy súlyos emberi jogi problémái vannak a kínai vezetéssel. Kiváló alkalom lett volna ezt most megbeszélni, hiszen a magyarok tárgyalópartnere a nemzetiségi ügyekért felelős Hui Liangyu volt. Ehelyett Sem Jén megígérte, hogy sem ő, sem Orbán nem fog találkozni a dalai lámával, s ha véletlenül mégis összefutnának valahol, akkor tüntetőleg elfordítják majd a fejüket. Nem tudjuk, hogy szóba került-e a megbeszéléséken távoli rokonaink az ujgurok helyzete, akiket a kínaiak más nemzetiségek mellett eléggé szívatnak mostanában. Azt sem gondolom, hogy felvetődött volna a kettős magyar– ujgur állampolgárság kérdése, s kétlem, hogy a két ország közötti nyitás kölcsönös emlegetése a magyar–tibeti közös határra vonatkozott volna. Sic transit gloria mundi – így múlik el a világ dicsősége. A magyar jobboldal keleti politikájának alaptézise eddig az volt, hogy kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. (Lásd: Kövér László összes örökbecsűje) Aki Moszkvával vagy Pekinggel szóba áll, az magával a sátánnal komázik. Ennek az elvnek megfelelően az átmenet zavaros húsz éve alatt sikerült a béka segge alá zülleszteni a korábban jövedelmező gazdasági kapcsolatokat is, a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar legnagyobb bánatára és a magyar energiaimport fájó veszteségére. Örüljünk annak, hogy jobboldal revideálta korábbi, rengeteg kárt okozó hozzáállását és reménykedjünk abban, hogy a javuló kapcsolatok révén mérséklődnek a gazdasági károk. Sajnos azonban fennáll a gyanú, a jobboldalnak valójában szikrányit sem változott az álláspontja: kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Csak most már örül ennek. Bizánci stílusú, tekintélyelvű, ellenzék- és sajtóregulázó, demokráciakurtító, szabadságszűkítő, ideologikus hatalom épülget nálunk. És a keleti szél biztatóan fújja vitorlánkat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!