„Isten, áldd meg a magyart!” – nem, most nem a Himnusz kezdő sorát idéztem, hanem a nemrégiben hetedszer is módosított Alaptörvény nyitó mondatát, amelyben már hivatalosan is benne foglaltatik, hogy az állam alapvető kötelessége az ország keresztény kultúrájának védelme – ennek, no meg a keresztényi felebarátiasságnak a jegyében egyben azt is rögzítették az alkotmányban, hogy Magyarországra idegen népesség nem telepíthető be.
A már szinte frázisként használt kereszténységre az utóbbi években valamiféle aduászként hivatkozott a miniszterelnök: ha megfellebbezhetetlen érvre volt szüksége, ihletett pillanataiban olyanokat mondott, mint hogy „Isten kegyelmének megnyilvánulása, hogy Magyarország élén ma keresztény, hitvalló kormány áll”, akármit is jelentsen ez.
Merthogy hit és hit, valódi keresztényi értékrend és manipulatív istenpuffogtatás között óriási különbségek vannak. Az a Magyarország pedig, amit a kommunikációja szerint a Fidesz meg akar védeni a migránsoktól, Soros Györgytől, Brüsszeltől, az ENSZ-től, az ellenzéktől és mindenkitől, aki nem vagy legalábbis nem a kormánydefiníció szerint tartja magát kereszténynek, F. Török Ákos vallásszociológus szerint nem létezik. „Azt a Magyarországot, a keresztényit, amire hivatkozva a kormánypártok csúcsra járatják a hazudozást, álhírgyártást, rágalmazást, fenyegetést, előbb meg kellene teremteni. És erre önmagában egyetlen párt sem képes. Legfeljebb a kereteit tudja megadni ahhoz a belülről fakadó megújuláshoz, ami ahhoz szükséges, hogy a valódi „keresztény Magyarország” ne egy – G. Fodor Gábor szavaival élve – „politikai termék” legyen, hanem valóság”.
A kereszténység magánügy?
„Nekem fontos a kereszténység – meséli Kertész Péterné, Ágnes, aki hajléktalanszállókon önkénteskedik. – Engem vallásosan neveltek a szüleim, gyerekkoromban rendszeresen jártunk templomba, bérmálkoztam is rendesen, ahogy kell. Azt nem tudom, hogy mi, gyerekek meggyőződéssel hittünk-e Istenben, de az biztos, hogy amikor a szomszéd Rózsi néninek már annyira rossz volt a lába, hogy segíteni kellett neki a bevásárlásban, a házból több gyerek is ugrott, hogy segítsen. Azt hiszem, számomra és a gyerekeim számára ennek az üzenete maradt meg. Ma már nem járunk templomba – megkeresztelve azért meg vannak a gyerekek –, és bizony csak akkor jut eszünkbe Isten, ha egyáltalán eszünkbe jut, amikor valami baj történik, mégis mindig itt vagyunk egymásnak, hogy segítsünk. Keresztény Magyarország alatt én nem azt értem, hogy mindenkinek gyakorló kereszténynek, kötelezően hívőnek kell lennie. Azt sem gondolom, hogy az embereket be kellene terelni a templomokba. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy egy ország, egy társadalom, egy nemzet akkor képes jól működni, energiáit fejlődésre, teremtésre fordítani, ha olyan, a kereszténység alapjaival összhangban lévő értékek határozzák meg a mindennapjait, mint a szeretet, az egymás, különösen az elesettek iránt tanúsított szolidaritás. Egy valódi keresztény értékek mentén épülő társadalom kíméletlenül kiveti magából a hazugságot, a gyűlöletkeltést. Ez az ország sajnos most nem ilyen. Ennek az országnak a vezetői a hatalmuk megtartása érdekében a közvagyonból harácsolt pénzekből felépítették a maguk hazug, gyűlölködő világát, amelyben a keresztény értékekre hivatkozva egymás ellen uszítanak fideszest a nem fideszessel, magyart a magyarral. A keresztény Magyarország nyilván nem egy pontos ismérvek alapján meghatározható fogalom. Ha tetszik, minden embernek lehet egy saját képe, vágya erről. Az én keresztény Magyarország-felfogásomban például helye van annak, aki nem hisz Istenben, de jó ember. Ilyen értelemben azt hiszem, a kereszténység magánügy” – zárja Ágnes.
Múltbéli álom
Tomka Miklós vallásszociológus szerint azonban a kereszténység épp hogy nem lehet magánügy, hanem mindannyiunk közügye. „Az elmúlt évszázadok során a kereszténység szokássá vált. Abba szoktunk bele, hogy bizonyos törvények, előírások betartását jelenti. Pedig Jézus pont arra tanít, hogy éppen ezek a szokások másodlagosak. Sorra olyan példákat látunk, hogy ő maga tudatosan megsérti a törvényt, vagy elnézi a tanítványainál, ha az ember java azt kívánja. Ezt kellene fölfedeznünk, ha már annyira keresztények szeretnénk lenni. Hogy képesek legyünk a másik emberben Isten képmását meglátni, és őt tényleg úgy kezelni, mintha Krisztussal állnánk szemben. A rászoruló, szerencsétlen emberben is, aki igazán nem istenképű önmagában – például az idült alkoholistában, aki elitta az eszét, vagy abban a hajléktalanban, akiről nagyon is tudom, hogy ő a hibás az élete alakulásában, most mégis olyan helyzetben van, hogy segítségre szorul. Akármit is mond a kormány, az nem segítség, hogy megtiltom számukra a közterületen tartózkodást. És még csak nem is keresztényi.”
A vallásszociológus szerint a keresztény Magyarország ma már amúgy is csupán egy múltbeli álom, amely ugyan mindig az emlékeinkben fog élni, egyfajta ideálként, mérceként meg is maradhat, de tudomásul kell venni, és ez megváltoztathatatlanul tény, hogy a társadalmunk szétesett, és egyre jobban aprózódik szét. Ez nem valamilyen politika függvénye, hanem a kitágult munkaerőpiac következménye. „Annyira mozgékonnyá vált a világunk, hogy ennek következtében szerintem az egységes kultúra már a múlté. Ma a sokféle kultúra közötti példaadásban kell gondolkodnunk.”
Megideologizált embertelenség
A keresztény kultúra védelme ma Magyarországon sokkal inkább jelszó lett, programmá változott, és nem hitbéli, meggyőződésbeli kérdés. Benne van a szocialista modernizmust megelőző magyar identitással való azonosulás igénye, a fehér európaiság PC-mentes vállalása, a migráció jogosultságának, indokoltságának tagadása, de még olyan összefüggéseket is fel lehet benne fedezni, amelyeket a konzervatív közép-európai pártcsalád évtizedek óta képvisel: jóléti demokrácia, tradicionális értékvilág, erős állami, társadalmi kontroll.
Van benne némi nárcizmus is: azaz egy karizmatikus magyar miniszterelnök, aki a kereszténydemokrácia felvállalásával bejelentkezett Konrad Adenauer, Helmut Kohl, sőt tulajdonképpen Angela Merkel örökségéért. Egyet nem igazán találni benne: a valódi hitet és a krisztusi elköteleződést. F. Török Ákos szerint éppen ezért nem is kimondottan releváns azt vizsgálni, a magyar társadalom mennyire tartja magát egyházi alapon szerveződő kereszténynek – a hazai, illetve nemzetközi kérdőíves kutatások inkább csak azt mutatják, hogy a politikai narratíva menynyire köszönő viszonyban sincs azokkal a szempontokkal, amelyekre hivatkozva a kormány keresztény többséget kiált, illetve a kereszténység üres jelszavával megideologizálja az embertelenséget.
Egy 2017-es nagy nemzetközi kérdőíves kutatás Magyarországra vonatkozó adatai szerint a magyar lakosság 59 százaléka istenhívő, köztük fele-fele arányban vannak azok, akik teljes meggyőződéssel, és azok, akik kétségek között hiszik a fennvalót – ez a többség esetében nem jár együtt templomba járással. A teljes népesség 9, de a magukat kereszténynek mondóknak is csak 12 százaléka jár templomba heti rendszerességgel, további 8-10 százalék nagyjából havonta egyszer. A vallásgyakorlók közül 24-30 százalék szokott áldozni, böjtölni és egyházi adót fizetni – napi imával már csak minden ötödik hívő fordul Isten felé. Arra a kérdésre, hogy a válaszolónak mit jelent a vallás, a magukat kereszténynek mondó magyar katolikusok közül csak 22 százalék válaszolta azt, hogy legalább részben személyes hitet – a nagy többség, 71 százalék ellenben egyedül a „családi hagyományt” választotta ki a válaszlehetőségek közül. Sokan pusztán névlegesen tartoznak az egyházukhoz, minden hetedik ember életében tölt be a vallás nagyon fontos szerepet, 31 százaléknak a vallás „valamennyire fontos”, az enyhe többségnek viszont egyáltalán nem meghatározó az életében.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
