Az elmúlt hetekben két anya ölte meg pici gyerekét. Ökölbe szorulnak ilyenkor a kezek, ki csak akkor nyílnak, ha csapni lehet velük valahova. Ha bűnhődnek a bűnösök, felelnek a felelősök. Ha élete végéig rács mögött sínylődik a gyilkos nő, aki lassú és fájdalmas módszerrel végezte ki saját gyerekét.
Az egyik szomszédja azt mondta: éheztessék őt is. Szemet szemért. A másik asszonyt nem dobhatják ki újra a 16. emeletről, hiszen ő is meghalt a kislányával együtt. Ne legyen neki könnyű a föld. A másvilágon is érezze a beton keménységét, amelybe belecsapódtak.
Rúgják ki az orvost, a védőnőt, a gyerekvédelmist, akik nemhogy tétlenül nézték, hogy elemésztődik egy kisgyerek, de egyáltalán nem néztek rá. Akik nem vették észre, hogy élhetetlen körülmények közé került az a másik kisgyerekes asszony. Indítsanak vizsgálatot a térségben, bírálják felül a munkatársaik szakmai kompetenciáit, az eljárásrendjüket. „A jövőben, ha a családgondozó/esetmenedzser részéről 15 napon belül két sikertelen kapcsolatfelvétel történik egy családdal… legyen azonnal köteles jelezni írásban az intézményegység-vezetőjének az elakadást, aki felelős a további intézkedések megtételéért” – szülessenek ilyen határozatok, megnyugtató rendelkezések, hogy ne fordulhasson elő többé hasonló szörnyűség.
Csakhogy a szörnyűség oka nem kizárólag az volt, hogy a védőnő nem jutott be a lakásba, vagy hogy az orvos fél évvel korábban nem értelmezte jól a jeleket. Sem az, hogy a gyermekét kidobó anyának nem adtak segélyt és ezért nem tudta, mit ad másnap enni a gyerekének. A szörnyűség nem miattuk történt, „csupán” mellettük.
Ahogy tágítjuk a felelősség körét, úgy válik el a lelkünktől ez a két történet. És úgy válik el a szörnyűségek valódi forrásától. A valódi felelősök megtalálásától, ezáltal a hasonló esetek megelőzésének lehetőségétől.
Mert miért történhetett mindaz, ami történt?
Egészséges lelkű ember nem éhezteti szándékosan halálra a gyerekét és nem veti magát 16 emeletnyi mélybe a kislányával együtt. A bulvárosan csócsált hírek mélyén ott bujkál két kórtörténet.
A szeretet defektjei, kezeletlen torzulások, amelyek ezekben az esetekben tragédiákként végződtek. Hiába illegették magukat korábban is, leperegtek, elvegyültek, takarásban burjánzottak – ahogy szoktak minálunk. Az újpalotai anya környezete arról beszélt, korábban is mentális problémái voltak a nőnek, aki úgy érezte, hogy szerelme után a kislányát is bármikor elvesztheti, hiszen nem tudja eltartani. Nem akart a gyereke nélkül élni, inkább vele halt.
A gyöngyösi anya kétéves korában végignézte, ahogy édesanyja megöli magát, soha nem tudott anyaként szeretni, a szerep számára a fájdalomokozással kapcsolódott össze, mind a négy gyerekét kínozta, a legkisebbet halálra.
Ezek a nők nem kértek és nem kaptak segítséget, sok százezer honfitársukhoz hasonlóan. Okai számosak, következményei beláthatatlanok. Vagyis ezzel a két történettel felvillant, hova vezethet, ha egy társadalom nem vesz tudomást krónikus emberi bajairól.
Ennek a lapnak a hasábjain számtalanszor leírtuk: nagyon nagy a baj.
Miközben 1 millió ember küzd Magyarországon valamilyen mentális problémával, a pszichiátriai terület – ahogy nemrég egy szakember a vele készített interjúnkban ki is mondta ("Perverz ösztönzők - Orbánnak írtak az ellátás összeomlásáról, várják a választ") – lényegében összeomlott, nem tudja biztonsággal ellátni a funkcióját. Az elmúlt húsz évben végleg ellehetetlenült a szakma, a pszichiáterek hagyták el elsők között az országot a már akkor tragikus körülmények és a területnek az egészségügyön belüli számkivetettsége miatt. Ők vissza se jönnek többé, a komplett középgeneráció elhúzott, így lehet, hogy mára egy rendelésen akár 40 páciens is megfordul egy orvosnál. Pszichoterápiára ilyen keretek között nincs lehetőség, csak gyógyszerfelírásra. A pszichiátriai osztályok állapotáról ombudsmani jelentések sora tanúskodik, mindezek miatt, ahogy a szakember fogalmazott, Európában már beszélnek rólunk…
Nem csoda, ha nem akarja felvállalni valaki a pszichiátriai kórkép stigmáját, hogy környezete elől is titkolja romló állapotát, mert ami a szakterületen uralkodik, leképezi a mentális betegségek társadalmi elfogadottságát. Ahogy bánunk a pszichiátriai betegeinkkel, úgy vélekedik róluk a társadalom egésze.
Miközben mára a nyugati világban a kezeletlen depresszió a második leggyakoribb oka a munkaképtelenségnek és egy-két évtizeden belül az első lehet, a társadalom bármely krónikus betegséget jobban tolerál, mint az ilyen jellegű kórképeket.
A szakma évek óta hangot ad a kétségbeesésének.
2014-ben mintha Orbán Viktor miniszterelnök meghallotta volna panaszaikat: a WHO egyik vezetőjét kérte fel a magyar pszichiátriai helyzet átvilágítására és egy javaslatcsomag kidolgozására. A tervezet elkészült, azóta egy főosztály valamilyen fiókjában pihen. A két tragédia miatt most másik emeleten húzkodhatják a fiókokat, és minden bizonnyal ott, az Emberi Erőforrás Minisztérium gyermekvédelmi főosztályán is van mit átgondolni. De az onnan induló változások önmagukban nem fogják tudni megakadályozni a hasonló esetek előfordulását. És sok más jellegű tragédia bekövetkeztét a kezeletlen lelkek országában.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
