Lehangoló véget ért a magyar elnökség a visegrádi négyek csoportjában – és nem csak azért, amit az érintett országok sajtója a leginkább nehezményezett, hogy tudniillik Orbán Viktor rossz házigazdája volt a visegrádi kormányfők budapesti csúcstalálkozójának.
Igaz, Orbán talán valóban több személyes figyelmet szentelt lengyel kollégájának, mégpedig a többiek rovására. Főleg a szlovákok vették zokon az Iveta Radičovával, a társaság egyetlen hölgytagjával szembeni házigazdai figyelmetlenségeket. Ennél azonban jóval nagyobb baj, hogy magyar részről más irányba próbálták terelgetni a partnereket, mint amiért ők Magyarországra jöttek. Hiszen úgy tudták, hogy a csúcson az együttműködés közös feladatairól lesz majd szó – ehelyett viszont Orbán arról győzködte őket, hogy a közép-európai régiónak most abban kellene együttműködnie, nehogy a „vasfüggönyt pénzfüggöny váltsa fel” a térségben. Vagyis lényegében felszólította a partnereket, hogy támogassák a valutaalappal és Brüsszellel kirobbant vitájában. Ezt a némiképp ködös, de azért félreérthetetlen formában előadott orbáni noszogatást egyébként a többi visegrádi miniszterelnök egyszerűen elengedte a füle mellett; a sajtótájékoztatón is rezzenéstelen arccal hallgatták végig a fejtegetést, reagálni viszont „elfelejtettek” rá. E kínos jelenettel tulajdonképpen mindaz megismétlődött, ami már korábban is többször előfordult a visegrádi együttműködés két évtizedes történetében: újra bebizonyosodott, az eltérő kormányzati prioritások, számítások, a pártpolitikai megfontolások és az ilyen-olyan kétoldalú perpatvarok képesek könnyedén kisiklatni egy V4-csúcsot, elvonni a figyelmet a valóban közös érdekű problémákról. Egyebek között ezért is tart ott a V4, ahol tart: tehát nem sokkal előrébb, amint amikor annak idején Antall Józsefék lerakták az alapjait. Vitathatatlan persze, hogy az „alapító atyák” kezdeti legnagyobb álma időközben megvalósult – az érintett országok elnyerték az uniós és a NATO-tagságot. De állíthatja-e bárki is, hogy erre a V4 létének komoly befolyása volt? A V4 mindmáig megmaradt egyfajta perifériális együttműködési fórumnak, amely nem igazán intézményesült, nem dinamizálta a regionális együttmunkálkodást. Mindezért sokan már-már a V4 létét is megkérdőjelezték. Ugyanakkor az is látható, hogy a perspektívanélküliség hangulatát a legutóbbi időkben éppen a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság, a régiós téli energiaellátási krízisek, valamint a nagy uniós országok súlyának további erősödése kezdte valamelyest oldani. Bizonyos események – például a februári V4-energiacsúcs – arra látszottak utalni, hogy a Négyek új utakat kezdenek keresni az együttműködésben és tisztán praktikus alapon elkezdenek végre gondolkodni a közös regionális fejlesztésekben rejlő tartalékokról. Ráadásul történtek kísérletek közös fellépésre az uniós forrásokért vívott brüsszeli csatákban is. A klímacsúcson kicsikart engedmények pedig rávilágítottak a közös lobbizás lehetőségeire – igaz, ezek korlátaira is. Vagyis még pár hónapja is úgy tetszett, hogy a V4-ben elindult valamiféle útkeresési folyamat, amely bizonytalan ugyan, de az elég valószínűnek látszott, hogy ezúttal mégsem akad majd el. Ebből az elszánásból most nem sok látszott a budapesti csúcson. Pedig például kormányra jutása után éppen Orbán Viktor adott hangot annak a reményének, hogy a térségben mostanában berendezkedő jobboldali kabinetek megkönnyítik majd a V4-együttműködést, s e körülmény új lendületet ad a regionális közös tervek megvalósításának. A csúcs után viszont a cseh és a szlovák sajtóban már olyan vélekedések bukkantak fel, hogy a konzervatív értékrendű elképzelések együttes kidolgozásának éppen az Orbánkormány gazdasági és pénzügypolitikája lehet majd a kerékkötője, amely ottani értékelések szerint kevéssé illeszkednek az általános konzervatív keretekbe. Orbán V4-gyel kapcsolatos újabb felvetései is jelzik, hogy a visegrádi együttműködés jövőjét ő nem kizárólag a praktikum, hanem az ideológia szemüvegén keresztül latolgatja. Valójában azt próbálja kitapogatni, mennyire lehet hasznos e fórum regionális stratégiai elképzelései megvalósításában. Abból a kijelentéséből ítélve pedig, amely szerint a „magyar diplomáciától a kétoldalú viták miatt most nem várható el, hogy e kooperáció motorja legyen”, arra lehet következtetni: a V4-től az adott helyzetben nem remél valami sokat. Már csak azért sem, mert a budapesti csúcson rá kellett ébrednie: a V4-ben maszszív cseh–szlovák tömbbel néz szembe, amely nagyfokú gyanakvással figyeli kormánya nemzetpolitikáját – elfogadhatatlan számukra például az új magyar kettős állampolgársági törvény. Ezek után nem volna meglepő, ha Orbán a régiót illetően a V4-nél már nagyobb fantáziát látna egy magyar–lengyel–román „stratégiai tengelyben”, amely dél felé Szerbiával bővülhetne. Erről Orbán már többször szót ejtett – kérdés: mennyi lehet ennek a realitása az adott körülmények között. Mindenesetre az azért nem véletlen, hogy miniszterelnöki esküje után első külföldi útja éppen Varsóba vezetett, és a stratégiai együttműködés jegyében találkozott szombaton Traian Băsescu román elnökkel is.
Orbán Viktor a visegrádi együttműködés jövőjét nem kizárólag a praktikum, hanem az ideológia szemüvegén keresztül latolgatja. A konzervatív értékrendű elképzelések együttes kidolgozásának azonban éppen az Orbán-kormány gazdasági és pénzügypolitikája lehet a kerékkötője, amely cseh és szlovák értékelések szerint kevéssé illeszkedik az általános konzervatív keretekbe. A V4 helyett magyar–lengyel–román stratégiai tengely készül, amely dél felé Szer biá val bővülne?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
