Kinn a Lágymányoson

Már ahogy közeledik az ember, furcsa érzés kezdi eltölteni. Mintha valahol vidéken igyekezne a színház felé, nem a főtéren lévő nagy, hanem az odébb álló kamaraszínház felé, a színház felé, amely első látszatra kicsit idegenül ékelődik az igénytelen, dísztelen, prózai épületek közé. A külső Bartók Béla úton, jócskán a vasúti híd után, kis és közepes lakóházak, egykor volt nagyüzemek, kórház és pályaudvar közé pottyantva, száz éve itt még kertek voltak és mocsarak, ahol kacsákra lődöztek a budai szőlősgazdák – ilyen helyen és egyáltalán: Budán színház! Hát ez meg hogyan tételezhető? Egész jól.

A közeli mellékutcákból láthatóan helyi népek, öltönyös, kalapos urak és szőrmebundás hölgyek lépdelnek a bejárat felé, sok fiatal is van már, kisebb csoportokban, a harmadik, vagy ahogy manapság ejtik: tizenegyedik cések nyilván, az osztály jobbik része, persze.

Itt még megadják a módját a színházba járásnak.

Belépve aztán újabb meglepetés éri a gyüttmentet; ismerős arcok bukkannak föl, szakmabeliek, kritikusok, színházi népek a messzi Pestről. Pedig ez nem is premier, vagy fél tucatszor ment már Moldova György kemény, véres vidámsága. Mégis: kíváncsiak az itteni munkára odaátról. A foájéban ott ül a szerző is, jó karban levőnek tűnik föl, éltesse isten! Kis asztalkánál dedikálja műveit, hívei itt is számosak.

Nem vagyok színikritikus, az előadásról nem az én tisztem referálni, mindenesetre a mellettünk ülő úr harsányan végigröhögte, kiáltozta az előadást, mikor a végén megkérdeztem tőle: jó volt?, ő lakonikusan csak így szólt: zseniális. Lehet, hogy nem volt zseniális, de jó volt, gondolkodtató, igazi színház volt.

De – talán nem sértem meg a szerzőt és a színészeket, ha elmondom, hogy – rám az egész tett mély benyomást, Karinthy Márton színházának egész légköre.

Ott volt persze a direktor is maga, aki – jó házigazdához illőn – minden egyes érkezőt személyesen üdvözölt.
Pár szó után feltettem szokott kérdésemet, nem mintha nem tudtam volna rá a választ, de olyan jólesik látni, hallani, ahogy kérdésemre: Kié is ez a színház, ő mindig büszkén, önérzetesen feleli: Az enyém!

Szabadság illata van itt e szónak. Történhet bármi odakinn, itt az van és az lesz, amit én akarok.

Egyébként Karinthy segédkezik a jegyszedő lányoknak is, személyesen intézi a jegyeket, ültet, igazít, az ő hangja hallik a megafonból, és személyesen be is konferálja a színpadról a darabot, külön felhívva a figyelmet, hogy az erkélyről jeltolmács segíti a szöveg értésében az arra rászorulókat.

Házigazda.

Végtelen családiasság sugárzódik itt, amit erősít a bejárattal szemben lévő családi tabló, középen, nagyobb képen a nagypapa, balra a fiú, jobbra az unoka. Mindannyiunk családja ez, minden olvasó magyar ember kiigazodik szövevényeiben, tudja titkait, átéli tragédiáit, belátja gyarlóságait, és újra és újra elámul a felragyogó tehetségen, sőt zsenialitáson. Örül a már szüntelen, örök „sikernek”; örül a tehetségnek, a jónak, az emberinek; mindből föllelhető a családon belül temérdek.

És hát hol is lehetne másutt Karinthy színháza, mint itt, a Lágymányos tő­­­szom­­­szédságában, nem messzire Karinthyék – az 1945 óta az ötvenévesen meghalt „öreg” nevét viselő egykori Verpeléti úti – lakásaitól, az újra megnyílt Hadik kávéház utcájában, a „Hadik útján”. Ez a színház itt van jó helyen, itt van a helyén.

Közbevetőleg: elképzelhetetlen, hogy Karinthy Frigyes vagy Bartók Béla, vagy – a környéken maradva – akár Kosztolányi vagy Móricz utcát, teret kapjon Horthy Miklós regnálása alatt. Ma se kapnának.

De most már ezt nem lehet visszacsinálni. Karinthy Márton színházát persze el lehet venni, hisz itt már semmi se szent, a magántulajdon pedig a legkevésbé az. De a hitvány munkához is idő kell. Még lesz egy pár jó előadás itt.
Ülök a nézőtéren, élvezem a játékot, előtte, utána állok az előtérben, jót diskurálok, otthon érzem magam. Voltam itt régebben is, de ez most más: mára fontosabbá váltak ezek a kicsi, jó dolgok, fontosabbá vált az otthonosság, fontosabbá az emberi kapcsolat, a barátság, a kultúra, a színház, a könyv, a zene.

Az országot, az államot elorozhatják tőlünk, magyar polgároktól a magukat cinikusan nemzetinek és polgárinak nevező gazok. De a hazát, az otthonos hazát soha.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!