Három férfi ül a parlament folyosói kanapéján. A zenész, a rendező és a sportoló. Egy nagygyűlésen találkoztak. Ismét. Újra. Vasárnap volt, enyhe szél fújt. Hallották, beszéd lesz.
Öltönybe bújtak, elindultak. Vitte őket az emlékezet, ámultak, mennyi ember gyűlt a térre. Addig a pillanatig azt hitték, mindent maguk mögött hagytak már, de azzal nem számoltak, hogy a múlt már csak olyan, hogy folyton az ember elé fordul. Meglepődtek, hogy felismerték, szeretettel fogadták őket. Ismeretlen fiatalok szóltak kedvesen, hónuk alá nyúltak, kiemelték őket a tömegből, s a következő pillanatban már fent ültek a pódiumon. A szónok mögött, kinek keresztnevét ezrek és ezrek kiáltották. Újra és újra. Feszengtek a vékony támlájú széken, és azon törték a fejüket, ez most jó-e nekik, de be kellett látniuk, régóta nem esett ilyen jól bármi is. A beszédre nem emlékeztek, csak a fényre, ami körbe vette őket, és a tapsra, a szűnni nem akaróra – bár az nem nekik szólt, s mégis. A beszéd után hívták meg őket a Parlamentbe. Kis sütire, kis kávéra, kis beszélgetésre.
A Parlamentben kényelmes az ülés. Aranyszínű minták futnak a puha, vörösesbarna szöveten. A folyosón vörös szőnyeg, mögöttük a Duna ezüstös csíkja.
A rendező előre dől, kezét térdei közé engedi.
– Hallottátok? – suttogja. – Az állítják, besúgó volt.
A zenész felemeli fejét.
– Ki?
A sportoló elmosolyodik.
– Te semmi sem hallasz?
– Csak a muzsikát – vigyorog a rendező.
– Mi van? – értetlenkedik a zenész.
– Azt mondják, besúgó volt – ismétli a rendező.
Kis csönd támad.
– Kicsoda? – kérdezi újból a zenész.
A rendező széttárja karját, úgy felel. A vezetéknév végét teátrálisan megnyomja, majd kiemeli a keresztnév első betűjét. Szinte szaval. Zeng a név a folyosón, a nyitott ablakon kicsúszik a Duna fölé.
A zenész száját elhagyja egy sóhaj.
– Ő is?
– Állítólag – teszi hozzá a sportoló, miközben ujja végét billegteti.
A rendező hanyatt dől. Homlokára kiül néhány izzadságcsepp.
– Pedig ezek titkos akták.
A sportoló is hanyatt dől.
– Azoknak kéne lenniük – mondja kezét tördelve.
– Senki nincsen biztonságban – jegyzi meg a zenész halkan, majd csücsörít az ajkával, mintha trombitát fújna, és elpampogja Beethoven 5., Sors szimfóniájának ismert kezdődallamát.
Ülnek hanyatt dőlve a bársonyos szöveten, és arra gondolnak, milyen szerencsés emberek. Rájuk még számítanak. Fontosak. Különben miért hívták volna meg őket kis csevejre. Felrémlik bennük a hatalom biztonságot adó melege, és megnyugszanak, amikor kinyílik az ajtó előttük, és megjelenik a férfi, kinek nevét ezrek és ezrek kiáltották ujjongva a téren. Kezét nyújtja feléjük, ők pedig remegő térdekkel állnak fel a kanapéról, és meghatódva a megtiszteltetéstől átlépik régi-új életük ajtajának küszöbét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!