Bosszankodni fog, akit mély érzelmi szálak fűznek Dragomán György azonos című regényéhez, akit meg nem, legfeljebb unatkozik a svéd–német–angol–magyar koprodukciós filmen. Irigylésre méltó az a lelki nyugalom, ahogy a szerző elengedte könyvét és rábízta a forgatókönyvíró-rendező (házas)párra, akik saját ízlésükre – és félelmeikre – hangszerelték át a történetet.
A gyermeki szív finom rezdülései, belső monológjai helyett a disztópikus társadalom iszonya kapott hangsúlyt, mintha az Éhezők viadala szalonképesebb, európaibb kiadását látnánk.
A zord, fekete önkényuralmi jelképek inkább a fasizmus rémálmát idézik meg, mint a kommunizmusét, de már az is egy tévedés, hogy egy valódi zsarnok szobra helyett Hank, a hős földműves alakja mered a szentendrei szigetcsúcs fölé, ahol a legtöbb jelenet játszódik.
Érezhető a párhuzam az 1984 (1984-es) filmváltozatával is, ahogy a Duna-parton piknikezőket is mozgásérzékelős kamerákon át figyeli a Nagy Testvér, az apát játszó Ross Patridge pedig mintha John Hurt fiatalabb kiadása lenne. Az eredetiség hiánya a film minden elemében visszaköszön, a fényképezéstől a színészi alakításokig, melyeket legfeljebb korrektként jellemezhetünk.
Az egyedüli erős pillér a Djatát alakító Lorenzo Allchurch, de még az ő tiszta tekintetű hitelessége is kevés ahhoz, hogy a film magával ragadjon minket.
Akár egy végtelenített vihar előtti csend, csak várjuk-várjuk, hogy történjen valami, és nyomasztó helyett egyre kínosabbá válik a hangulat. Ha már úgyis teljesen átírták a történetet, legalább egy bátor befejezésre futotta volna.
Így csak előre sajnálhatjuk azokat a gimnazistákat, akikkel tanáraik esetleg végignézetik a filmet, és legfeljebb az indokolatlanul véres jeleneteken borzonghatnak, de végképp elképzelni sem tudják majd, milyen belülről, gyerekszemmel nézve egy diktatúrában felnőni – a brit-belga rendezőpárosnak is csak ennyire futotta.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!