Hurok

Fogalmam sincs, mit vizsgáltak az egyetem emberei két hónapon át. (Vizsgálták-e például azt, hogy Schmitt nem hogy maga írta volna, még el se olvasta a mások által összegányolt „doktorit”?)

A kérdés nem is ez. Ha jól emlékszem, Kövér László, a parlament elnöke, egyszersmind a Fidesz „második embere” még februárban kijelentette, hogy az ügy nem Schmittről, hanem „a kormányzó erőnek a lejáratására irányuló szándékról szól”.

Világos beszéd. Célkeresztben: a Fidesz. Amiből az következik, hogy a szakértőkre Kövér súlyos, nyilvános nyomást gyakorolt. Azóta tudják, hogy nem a köztársasági elnök – a kérdéses időpontban MOB-elnök, NOB-tag és egy nagyköveti poszt várományosa – „tudományos eltévelyedéséről” kell dönteniük, hanem magáról a fülkeforradalomról, mely Schmitt Pált az államfő tisztébe emelte. Szorosabb megközelítésben: magának a miniszterelnöknek, Schmitt jelölőjének az ítélőképességéről. (Bizarr módon maga Kövér – állítólag – a végsőkig ellenezte ezt a jelölést.)

Nem irigylem a szakértőket. Két út áll előttük: vagy közreműködnek a plágium elpalástolásában, vagy kimondják az egyetlen kimondhatót.

Az elpalástolás (cover-up) olyan szó, amit Nixon hírhedt Watergate-botránya idején napi rendszerességgel hallottunk. Az 1972-es elnökválasztási kampány idején, az újraválasztásáért induló Nixon emberei, az elnök tudtával, betörtek a demokrata pártelnök lakásába, a washingtoni Watergate-épületben. A betörésről megjelent információ nyomán megindult nyomozás elvezetett az elnökhöz, aki 1974-ben lemondani kényszerült. Hadd emeljem ki itt azoknak a „különleges ügyészeknek”, Coxnak és Jaworskinak a szerepét, kiket a Nixon-gépezet épp azért rendelt ki az elnök által elpalástolni óhajtott ügy kivizsgálására, hogy ezt az óhajt teljesítsék. Megbízhatónak vélték őket – ám mindketten tették a dolgukat úgy, ahogyan az az igazságszolgáltatás pártatlan képviselőitől elvárható. Az igazság feltárásában, Nixon megbuktatásában tevékenyen közreműködtek tehát.

Eszembe nem jut, bár a különleges ügyészeknek és a SOTE szakértőinek összevetése csábító, hogy bármi közvetlen párhuzamot vonjak a Watergate- és a Schmitt-ügy közé. A jelenlegi magyar köztársasági elnök ugyanis – ellentétben Nixonnal – nem követett el semmiféle bűncselekményt, legfeljebb (legfeljebb?) erkölcsileg „amortizálta” a legmagasabb közjogi méltóság hivatalát. Ennek ellenére állandóan fölidézem magamban a negyven évvel ezelőtti, korszakos botrány epizódjait. Mert, ahogyan mondani szokás, máig érnek.

Közhelyszámba megy, hogy a Washington Post tényfeltáró újságírói, Woodward és Bernstein buktatták meg Nixont. Noha ez még tárgyilag sem igaz, afelől semmi kétség, hogy a WP gondosan „adagolt” leleplezései tartották életben a közvélemény érdeklődést az ügy iránt. S ha azt tekintjük, hogy Schmitt-ügyben ugyancsak volt adagolás – a hvg.hu és az index.hu révén –, minden megrendülés nélkül nyugtázhatjuk, hogy a plágium iránti érdeklődés elhamvadt volna, ha ezek a portá­lok egy lélegzetre elmondják, amit tudnak. Ha Schmitt ismerte volna a Watergate/WP-történetet, az első hvg.hu leleplezés után már tudnia kellett, hogy itt nem lesz megállás. Hétről hétre apad majd doktorijának az a hányada, melyről elmondhatja: az legalább az övé. (Ad notam: ma már tudjuk, gyakorlatilag semmi sem az övé.)

De van itt egy érdekesebb szál is. Woodward és Bernstein csak Nixon lemondása után fedték fel, hogy volt egy belső, bizalmas forrásuk, aki folyamatosan ötletekkel látta el őket arra nézve, „milyen irányban” kereskedjenek. A hvg.hu főszerkesztője többször is nyilatkozott egy titokzatos, meg nem nevezett emberről, aki elébük tárta, hogy úgy mondjam, birtokukká tette a Schmitt-plágium részleteit. Roppantul érdekelne, hogy mi mozgatta ezt az embert, miért akart „végezni” Schmittel? Nem zárom ki, politikai okokból. Ugyanez a Watergate-ügyben ma már bizonyítottnak tekinthető. A belső, bizalmas forrás ugyanis nem volt más – ezt ő maga fedte fel 2005 májusában, a Vanity Fair névre hallgató népszerű amerikai magazinban –, mint az FBI, tehát a Watergate-ügy felderítésével megbízott Szövetségi Nyomozó Iroda igazgatóhelyettese. Bizonyos Mark Felt.

Gyanúm szerint kell egy „magyar Feltnek” is lennie, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy valakinek az érdeklődése 2011-ben „csak úgy” Schmitt doktori címének jogszerűsége felé fordul és nyomban be is szerzi a vonatkozó, leleplező anyagokat.

Hacsak… És ez a „hacsak” a lényeg. Kövér Lászlónak akár még igaza is lehet. Ha Schmitt nem Schmitt, azaz nem egy bábfigura Orbán kezében; ha nem teszi magát bohóctréfák tárgyává mint a helyesírásban nem kellőképp jártas „nyelvvédő”; ha nem tudnák róla nagyon sokan, hogy életének egyetlen vezérlő elve a „mindig jól járni” volt; ha nem büszkélkedett volna önnön bábszerepével – nos akkor Schmitt-ügy sincs, plágiumaffér sincs. A köztársasági elnök maga tehet róla, hogy van. És nem mondanám, hogy sokat javított önnön helyzetén a plágium-vádra vonatkozó szüntelen tagadásával. Itt is tudnia kellene/kellett volna, hogy minél inkább tagadta Richard Nixon (mellesleg egy óriási formátumú világpolitikai személyiség, ellentétben ővele) a neki szegezett vádakat, annál mélyebbre és közelebbre süllyedt a teljes leleplezés bekövetkeztéhez.
Magyarország azonban más. Érdeklődéssel várjuk, hogy az a mindenható ember, akinek a kezében minden szál összefut, aki engedelmes végrehajtókat tud maga mögött és maga alatt még a tudományos világban is, jól ismert módszereivel kimenekíti-e bábját s ezáltal, nem kevésbé, önmagát abból a hurokból, amit a magyar tényfeltáró újságírás a köztársasági elnök nyakába vetett?

Az elektronikus sajtó kategóriában vehette át Aczél Endre március 14-én a Pulitzer-díjat. Gratulálunk az elismeréshez!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!