Kétszer szállították le a vonatról. Egyszer még Győr előtt. Pedig mindent úgy csinált, ahogy az a férfi mondta, akinek két hete fizetett. Félévi fizetést spórolt össze, de nem volt mit tenni: ennyi volt a tarifa. Direkt otthon hagyta a ballonját, jó szabású szövetkabátban volt, kezében aktatáska. Két éve kapta az anyjától. Két váltás fehérnemű, két ing, egy nadrág és a váltócipő alig fért el, de azért mégis. Meg az óra. A Doxa.
Eredete homályba veszett, de apja egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy figyelmeztesse: ez a családi vagyon. Mielőtt elindult, lecsatolta a csuklójáról, és belecsúsztatta a zsebébe. „Ez még jól jöhet. Nyugodtan add el, ha úgy adódik. Ez csak egy óra.” A határőr őrmester fáradtan nézett rá, de igyekezett kellően keménynek mutatkozni. „Ha még egyszer meglátunk, mehetsz a többi bandita után!” A következő vonattal Csornáig jutott. A katonák Kónynál szálltak fel. A vécében húzta meg magát, de Csorna előtt már tarthatatlan volt a helyzet: hárman dörömböltek. Feltépte az ajtót, és mielőtt odaértek volna az ő kocsijához, leugrott a vonatról. Estére ért Peresztegre. A két férfi, akinek fizetett, azt mondta, innen már könnyű lesz. Az éjszakát a kukoricásban töltötte. Hideg volt, a kabát alig fogott valamit. Éjfél felé felvette a másik nadrágot és a két tartalék zoknit. Hajnalra mégis úgy érezte, jégpáncélt visel. Négykézláb kúszott keresztül a csupasz kukoricatáblán. A fölötte köröző felriasztott varjak valami hatalmas kóbor kutyának gondolhatták. Éhes volt, most jutott eszébe, hogy tegnap reggel óta nem evett.
A falu melletti kunyhóban tényleg ott volt a csempész, akit megígértek. Újabb százasokat számolt le a férfi tenyerébe, aztán együtt indultak el. Köd volt, semmit nem látott, de a férfi biztatta: már csak egy óra és odaát van. Az erdő szélén megállt. „Innen már egyedül is menni fog” – mondta, és elindult visszafelé.
„Ne vicceljen, legalább a kerítésig vigyen el!” A férfi visszafordult. „Még kétszáz és a Doxa.” Csak egyetlen pillanatig gondolkodott, aztán szó nélkül elindult arrafelé, ahol a kerítést sejtette. Aztán egyszerre előbukkant a ködből a szürke drót. Futni kezdett. Éhes volt, a lábait már nem érezte. Észre sem vette a bokorban gubbasztó határőrt, amikor elrohant mellette. „Állj! Állj vagy lövök!”
A závár csattanásának hangja állította meg. Alig tíz méter választotta el őket egymástól. Ugyanennyire volt a kerítés. Óvatosan lecsatolta az órát és a fiú felé dobta. A gyerek meglepődött. Felvette a földről, vizsgálgatta, forgatta. „Ez meg mi a franc?” „A tiéd, de menj a fenébe, engedj tovább!” „Drága óra?” „Az.” „Akkor szükséged lesz rá – mondta, és visszadobta. – Egy kilométerre innen van a luk. Tegnap vágták. Fél órád van, akkor jön a váltás.” És elnyelte a köd.
Odaát fél évig élt a Doxa árából. A táborban adta el egy osztráknak. Öt év múlva vett egy másikat. A fia sosem értette, mit jelent az, hogy „ha úgy adódik”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!