Adott egy pohár és egy kupac öltönyös alak. Ezt a kis gyülekezést, az amúgy évszázadok alatt a tartalom méretével egyenesen arányosan egyre nagyobbra növő, már-már lavórnak nevezhető edény körül, nevezzük Pártnak.
Nem, ez nem az a pohár, ami egyszer betelik. Nem. Ez a bizalmunk és a türelmünk feléjük, amiből olyan tiszteletreméltóan sok volt idáig. Itattuk vele azt a sok nyakkendős, emberségtől, empátiától és tisztelettől messze álló embert.
Mert hittünk bennük.
Hinni kell.
Hinni lehet az igazságban, a becsületben, az értékrendben. Bízni viszont nem kell abban, aki becsukja a szemét a törvényesült törvénytelenség előtt.
Kedves, kedves választópolgár! Hát nem nevettél nagyot, amikor a népszavazási kezdeményezést már fizikailag kellett szabotálni? Nem kacagtál jóízűen és szívből, hogy micsoda bátor urak ezek? Nem?
Én se.
Tisztelet a Türelmeseknek! Tisztelet nektek, Uraim és Asszonyaim, akik még bírjátok ezt, bírjátok és itthon vagytok. Tudom, hogy már alig tudtok ülve maradni, de várjatok még egy kicsit. Várjatok, amíg majd állva lehet tapsolni az igaz embereknek. Várjatok a lefagyott arcokra, a vesztes elkullogásra. Várjatok még egy kicsit, megéri.
Mert együtt fogjuk végignézni, ahogy vesztenek azok, akiknek veszíteniük kell, ha van még egy csepp igazság valahol. Nem lesz egyszerű. Kell hozzá a szomszédod, a feleséged, az apád, a lányod, a fiad, az unokád és te. Te, barátom, te kellesz. Miközben vársz arra, hogy végre ezek elhúzzanak innen, mondogasd, először jó lesz magadban is, de aztán egyre hangosabban, légy szíves: nem, nem szeretnék többet titokban megszavazott törvényt, ne haragudj. Nem, most annyira nincs kedvem még egy stadionhoz, talán majd később, köszönöm. Nem, nem szeretnék atomenergiát, mert van jobb alternatíva. Figyelj, lehet, nem kéne magukra hagyni a Quaestor-károsultakat. Nem akarok fél évet várni egy vizsgálatra. Nem akarok alulfizetett, túlhajszolt orvosokat. Nem, nem akarom, hogy pocsék és használhatatlan tankönyvekből tanuljon a gyerekem.
Tenni kell. Közösséget kell építeni, olyan emberek között, akik tudják, hogy közösen igenis építhetünk demokráciát.
Együtt kell rakni a téglát, igen, izzadva. A részt kell kivenni a munkából, azzal is, hogy nem hagyod ellopni az építőanyagot. Hogy mit csináljon az ember, tényleg? Hallassa a hangját. Menjen ki az utcára, és mutassa meg, hogy van, létezik, és nem szeretne korrupt állami beruházásokat, KLIK-et, hazát. Szeretné viszont tudni, mire költik el az ő pénzét. Szeretne minőségi oktatást, mert nem véletlenül közhely: a gyerekek jelentik a jövőt. Szeretné, ha a fenntartható energia több szerepet kapna, hogy ne egy végletekig kizsákmányolt darab földön éljünk, és szeretne racionális gazdasági lépéseket, hogy ő maga se legyen teljesen kizsigerelt. Szeretne fiatal országot, ahonnan nem elmenekülnek, hanem visszatérnek, mert tudják, hogy támogatják őket.
Sok?
Csak még egy: szeretne hozzáértő, szakértő embereket az ország élére. Mert lehet, hogy két tanulmány elolvasása után még nem lesz hozzáértő valaki, akkor sem, ha az általános iskola óta egy padban ülünk.
Hallottunk olyanról, aki szerint fölösleges. Aki azt mondja, mindegy, hogy ennél rosszabb is volt már.
Persze, volt. Mert hagyták.
Nézték, nézik, hogy sosem elég. Ahogy határ nélkül megy a csapolás, hogy nem elég a nyugdíj, az összes uniós forrás is kell, meg a te pénzed, meg az enyém is. Baj, igen, mert kevés. És egy utolsót még tényleg, hadd legyen meg: az emberek egymásba és a helyes út elérhetőségébe vetett bizalma.
Mert e nélkül nem megy.
Nem kell rablóbandát kergetni, a jogainkért kell kiállni. Előttünk sokan kiálltak már magukért, és reméljük ezután is fognak. Reméljük, hogy ezúttal mi leszünk azok.
KÖVESDI VERONIKA
A szerző diák, az Igazmondó Alapítvány koordinátora, a múlt heti miniszterelnöki évértékelővel egy időben tartott ellenzéki demonstráció szónoka volt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
