Látványos, „egységet sugárzó” ünnepséggel emlékezett az észak-koreai nép a két éve elhunyt kedves vezetőre, Kim Dzsong Ilre. Ahogy illik.
Egy-két arc hiányzott, de összességében mintha mi sem történt volna. Az ifjú vezető hatalma töretlen, kikezdhetetlen, szólt az üzenet, s ez minden bizonnyal így is van. Óvatos eltartásra természetesen szükségünk lesz, mert ott azért biztosra semmit sem lehet tudni. A rendszer második embere, Csang nagybácsi kivégeztetésének fülledt történetére is alapvetően két magyarázat született eddig: (1) ezzel stabilizálta hatalmát az ifjú Kim, esetleg (2) ezzel törték meg a hatalmát az ifjú Kimnek.
Valószínűleg akkor tévedünk a legnagyobbat, ha valamiféle eszmei, politikai ellentétet keresünk a háttérben. Bár az észak-koreai elit minden jel szerint számos „frakcióra” bomlik, ezek magja a legkevésbé sem politikai irányzat. Az irányítási rendszer a párt, a hadsereg, az adminisztráció és seregnyi családi klán sajátos összeszerkesztődése. A klánok szervezési elve, hogy lehetőleg az élet legtöbb területén ott legyenek, s képesek legyenek befolyásolni a döntéseket. A hatalom újból és újból történő felosztásakor alapvetően nem területeket osztanak, hanem minden területen belül befolyásokat, posztokat. Mindig van, aki valahol fel akarja borítani az egyensúlyt (mint állítólag most a tenger gyümölcseinek kereskedelmében), s ugyanakkor mindig vannak, akik éppen az egyensúlyban érdekeltek. Amikor pedig a legfelső vezetés egy emberéről beszélünk, akkor mindig tízezrekre kell gondolnunk. Az, hogy most Csang bácsit kivégezték, elvileg azt jelenti, hogy a hatalmi háló minden szálát, amely nála végződött (pontosabban kezdődött), azt most szépen kifejtik onnan, le egészen a legalsó szintekig. (Konkrétan ezt most bonyolítja, hogy Csang bácsi felesége, Kim nagynéni, a néhai kedves vezető édes húga túlélni látszik a leszámolást.)
Jó kérdés lehet, hogy hogyan nyer akkor egy észak-koreai vezető politikai színezetet, hiszen az elhunyt bácsit a szakértők többsége reformpártinak, Peking-kedvelőnek minősítette. Fontos figyelembe venni, hogy ha valakit reformpártinak lehet leírni koreai karakterekkel, az változtatásra való hajlandóságot takarhat, de azt is csak akkor, ha lehet. A Pekinghez való vonzódás pedig egész más értelemben lehet megosztó, mint azt a jelentése elsőre sugallja: az emberek többsége egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy Peking-kedvelő vagy -nemkedvelő legyen, hiszen semmit nem tudnak sem Pekingről, sem a kínai politikáról. Csang esetében egyszerűen arról van szó, hogy ő kapott dolgos élete során olyan feladatokat, amelyek végrehajtása miatt a külvilág egyáltalán tudomást szerezhetett arról, hogy mit csinál, s ez a változás elemét rejtette magában.
A Csang-ügy igazi kockázata az, s ettől van berezelve mindenki, akinek közvetlen érdekeltsége van a térségben, hogy a láthatóan erősen megbomlott egyensúly valóban helyreállt-e, s az milyen tartós lesz. Az apuka, Kim Dzsong Il ugyanis, bármilyen lunatikus személyiségnek is látszott, nagyon kiszámítható volt (legalábbis az ápolóknak). Most viszont azt szimatolja mindenki, hogy a ránézésre pszichiátriai szempontból sokkal stabilabbnak tűnő ifjú Kim nem áll-e valami nagyon-nagyon ingatag tákolmány tetején. Ez valószínűleg nem fog gyorsan kiderülni. Ugyancsak valószínűsíthető, hogy a térségben érdekelt hatalmak egy darabig most a szokottnál is óvatosabbak lesznek, hiszen egy hirtelen összeomlásnál nagyobb katasztrófát senki sem tud arrafelé elképzelni. Kim Dzsong Unra akkor lehet majd hatékonyan nyomást gyakorolni, amikor a világ már biztos lehet abban, hogy kibírja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!