Noha e sorok írásakor még nem tudni, hogy a címben jelzett állítás megállja-e a helyét a továbbiakban is (ez jelentős mértékben függ az olaszoktól), de az angol labdarúgó-válogatott az Európa-bajnokság csoportmérkőzései mindegyikét „mákkal” abszolválta.
Jobbak voltak náluk a franciák, akikkel döntetlent játszottak; jobbak a svédek, akik ellen fordítani tudtak; jobbak az ukránok, akiket kínnal és keservvel, de ugyancsak megvertek. Így aztán toronymagas elsők lettek a csoportjukban, holott manapság se egy Beckhamjük, se egy Gascoigne-juk, se egy Shearerjük, se egy (hajdani) Owenjük nincsen, de még Frank Lampardról is le kellett mondaniuk. Mivel évtizedek óta figyelem őket, teljes biztonsággal állíthatom, hogy évtizedek óta ez a leggyöngébb „háromoroszlános” különítmény, tele a Premier League középvonalához tartozó játékosokkal (Milner, Parker, Downing, A. Young, A. Cole, Walcott etc.). Gólt alig tudnak rúgni, igaz viszont: nekik se könnyű berámolni egyet-kettőt.
Az angol szaksajtó a legteljesebb tárgyilagossággal írja meg, hogy az Ukrajna elleni 1-0 csakis a Kassai Viktor nevével jelzett magyar bírói ötös teljesítményének köszönhető. „Szerencse és az Isten tőlünk elpártola, egy pártfogónk maradt csak, s ez Bem vala” – írta hajdanán Petőfi az általa bálványozott lengyel tábornokról. Egy angol ma Bem József nevét behelyettesíthetné a Kassaiéval.
Nem azért, mintha magyar bíró nem ítélt volna a múltban az angolok javára. Akinek működik az emlékezete, fölidézheti magában az 1996-os Eb német–angol negyeddöntőjét, amikor is Puhl Sándor – kapus elleni szabálytalanság miatt – elvette Kuntznak a németek szerint teljesen szabályos fejes gólját. De tagadhatatlan, hogy az elmúlt másfél évtizedben az angolok mindig sokat vártak a válogatottjuktól és rendre „pofára estek”. Rendre hajszállal. Az imént említett ’96-os meccsen például nem jut tizenegyesrúgásokig a párbaj, ha Paul Gascoigne kinyújtott lába a németek jobb kapufájának tövében csak egy centivel kerül közelebb a meredek keresztlabdához. Két évvel később Sol Campbell, a hátvéd, győztes gólt fejelhetett volna Argentína ellen a vb-n, ha a játékvezető nem lát ugyanolyan szabálytalanságot (ezúttal Shearertől) a kapus ellen, mint Puhl. De úgy látszik, ez már Campbell sorsa: hat évvel később a 2004-es Eb-n a 90. percben Portugália ellen fejelt szabályos gólja a győzelmet jelenthette volna, ha Meier német bíró megadja. Nem adta. A 2010-es dél-afrikai vb 38. percében Németország 2-1-re vezetett a nem csak igyekvő, hanem 0-2 után feltámadó angolok ellen, amikor is egy Mauricio Espinosa névre hallgató uruguayi partjelző – gólbíró akkor még nem volt – elnézte Frank Lampardnak a keresztlécről a gólvonal mögött jó egy méterrel lecsapódó lövését és a „spori” továbbot intett. (Vad II. István tévedése ehhez képest minimálisnak mondható…) Azt a meccset mindenesetre a németek 4-1-re nyerték, és nem azért, mert Lampard ellen ítélt a bíró, hanem azért, mert sokkal jobbak voltak, mint az angolok.
Messzebb is nézhetünk – visszafelé. 1966-ban, azon a bizonyos (nekünk már csak Farkas Jancsi gólja miatt is felejthetetlen) angliai vb-n a döntőben (Anglia–NSZK) Geoff Hurstnek ugyancsak a keresztlécről lecsapódó lövését Dienst bíró (Bahramov partjelzővel különös együttműködésben) gólnak ítélte, egyszóval az angoloknak kedvezett. Szerencse volt? Bizonyára az is. De négy év múltán Mexikóban, ugyancsak a németek ellen – de még a negyeddöntőben – Fortuna valamiért megutálhatta az angolokat, mert sikerült 2-0-ról 2-3-ra elveszíteniük a meccset. Ugyancsak nem volt velük az istennő húsz év múltán, mert akkor egy vb-elődöntőt tizenegyesekkel buktak el, na ki? – persze, hogy a németek ellenében.
(Akkor mondta Gary Lineker, hogy a foci olyan játék, ahol huszonketten vannak a pályán és mindig a németek nyernek…)
Az angol emlékezet is szelektív, mint mindenki másé. A győzelmeket a tudás, a vereségeket a balszerencse számlájára írja.
De most, a lengyel–ukrán Eb csoportmeccsei után egyetlen olyan szózatot se olvastam londoni lapokban, ami arról szólt volna, hogy az angol tudás kerekedett a balszerencse fölé. Mosolyognom kellett, mert esszéisztikus stílusban íródott értekezésekbe ütköztem a szerencse mibenlétéről. Arról tudniillik, hogy Kassai tévedése történelmi távlatban nézve nem volt egyéb, mint jóvátétel Espinosa balítéletéért, amit mi, angolok megszolgáltunk. (Hurst elfeledve.) Továbbá: a csapat, ha szerényebb képességű játékosokból áll is, nagyon együtt van, másképp szólva: „tartása van”, márpedig a szerencse a jókat segíti.
Érdekes, hogy amikor az angolok sokkal jobb erőkkel álltak ki, kevesebb mosolyt kaptak a szerencsétől, ilyenformán a tétel egyszerűen nem igaz, de bátorításra mindenképpen jó.
Lévén javíthatatlan „angolbarát”, helyre teendő némely dolgokat, el kell mondanom, hogy a „háromoroszlánosokat” olyankor hagyta el hajdanán a jó szerencséjük, amikor a németekkel, argentinokkal, portugálokkal mérkőztek. Nem svédekkel meg ukránokkal. Mai szerencséjük tehát kettős: gyöngébb ellenfelekkel szemben ÉS bírói segédlettel sikerült előre menetelniük. A legfrissebb esszék már arról szólnak, hogy ezzel a háttérrel már csak „egy további yardot” kell megtennie a válogatottnak, s akkor ott van, ott lehet az elődöntőben, amit épeszű drukker nem várt tőle. De ez is déjà vu: a derűlátás, a nemzeti optimizmus Anglia egyik legerősebb hagyománya. Majdnem olyan és akkora, mint a királynő iránti szeretet, mely nemrég, a gyémántjubileumon, II. Erzsébet trónra lépésének 60. évfordulóján elemi erővel tört föl.
P.s. Az akkor már egy éve uralkodó királynő látta a wembleyi 6-3-at, látta Puskásék diadalát a 90 éve (odahaza) veretlen angol válogatott ellen. Az élmény olyannyira megragadt benne, hogy amikor 13 évvel később Anglia (odahaza) világbajnok lett, a döntő után e szavakkal fordult Alf Ramsey szövetségi kapitányhoz, aki maga is játszott az „évszázad mérkőzésén”: „Szép, szép, de nekem a 6-3 jobban tetszett”. Mire Ramsey: „Nekem nem.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
