Léptéket, de nem irányt váltottak az események Magyarországon a Népszabadság bezárásával. A kiadó tulajdonosának és menedzsmentjének méltatlan nyilatkozatai megerősítették a feltételezést, hogy a strómanok paravánjai politikai machinációkat fedeznek. A „G-nap” óta dübörög a kormánypárti média újjászervezése, a kritikus sajtó máslétre segítése pedig eddig is kormányprogram volt. Teszik, mert tenni akarják. Teszik, mert nincs, ami megakadályozná. Az elmúlt évek alaptörvényi átrendezkedése nyomán pusztán alkalom kérdése a tekintélyelvű terjeszkedés újabb hadműveletének végrehajtása.
Hosszan lehet – kell is – lamentálni azon, milyen volt a Népszabadság tulajdonosi struktúrája, milyen szerepet játszottak a lap életében az egymást egyre gyakrabban váltó külföldi többségi befektetők, valamint az MSZP által negyedszázada létrehozott Szabad Sajtó Alapítvány. Vitatkozni legfeljebb azon lehet, lett volna-e realitása annak két-három éve, hogy Pecina helyett másik többségi befektető érkezzen a Ringier helyére, s hogy kezdettől egyértelműek voltak-e Pecina valós szándékai. Ennek kibogozása sem ad azonban teljes körű magyarázatot a napilap bezárásának módjára és a döntés miértjére.
A Népszabadság megszüntetése kapcsán üzleti, piaci döntést emlegetők bizonyára tréfálnak. Vagy nem tudják, mit beszélnek. Hat évvel ezelőtt az Orbán-kormány az állami média „szokásos” elfoglalásán kívül azzal indította médiapolitikai tevékenységét, hogy az ingyenessé tett MTI-hírekkel tönkretette a független hírügynökségeket, létrehozta a Médiahatóságot, frekvencia- és állami hirdetési döntésekkel a szakadék szélére vagy azon túlra juttatott ellenzéki érdekeltségű rádiókat. Azóta leperegtek már a Simicska-korszak napjai is. A kormány szisztematikus munkával és számolatlan szórt közpénzből létrehozott egy új médiabirodalmat. Új kormányszócsővel, ingyenes lapokkal, kormánypárti bulvárral, állami kölcsönnel átjátszott országos kereskedelmi televízióval.
Ebben a környezetben születet „piaci” döntés a Népszabadság megjelenésének beszüntetéséről. Akár csak azért, mert a tulajdonos megítélése szerint a kormánypárti nyomás miatt túl „kockázatos” volt a lapot tovább működtetni, akár azért, mert a Mediaworks-csomagot hamarosan valóban Mészáros Lőrinc és csatolt részei veszik át, akik nem akarták a portfólióban látni az emblematikus Népszabadságot, a döntés mindenképpen erősen politikai jellegű. Az ilyen politikai döntéseket pedig nem az ausztriai bírósági ügyekben szorongatott Pecina hozza, de még csak nem is a Duna Aszfalt igazgatótanácsa.
A nagyobb képhez tartozik, hogy Magyarországon nemcsak előretört a „tényeken túli politika”, mint oly sok más országban, hanem ez az irányzat nálunk kormányon van. A Fidesz ismét bámulatos rugalmassággal, kormánypárti pozícióban alakul át. Magába szívja a jobboldali populizmus, nem egy esetben szélsőjobb programpontjain és retorikáján ezeknek az irányzatoknak a valósághoz való speciális viszonyát. Ma már nem pusztán a valóság újrakonstruálásáról, a kellemetlen tények mellőzéséről, az értelmezések versenyéről beszélünk, hanem a tények meghamisításáról és a hamisítások iparszerű terjesztéséről. Példaként legyen elég arra utalni, hogy alig három hete zajlott le egy olyan népszavazás, ahol még a kérdés is hamis volt, az ezt támogató kampány állításairól nem is szólva. Az ilyen eszközökkel dolgozó állampártszerűségnek a legkevésbé arra van szüksége, hogy szellemi műhelyek, oknyomozó stábok, kritikus véleményrovatok kérjék rajta számon a tényeket. Ez nem azt jelenti, hogy holnap az összes nem kormánypárti médiumot bedönti a kormány, de azt igen, hogy még nehezebb helyzetbe hozza, akit csak tud.
Lehet erre mondani, hogy egyetlen kormánynak sem érdeke a kritikus média. Legfeljebb egy nagyon magas elvontsági szintre helyezkedve gondolnak arra kormánypárti politikusok, hogy egyszer ellenzékbe kerülve nekik is szükségük lehet a sajtó ellenőrző szerepére. Ám ha egyáltalán nem járatják ezen az eszüket, akkor is akadályok tornyosulnak a térfoglalási szándék előtt. Médiapiac, ahol sok és sokféle befektető érdeke képes ellensúlyozni az egyirányú kormányzati akaratot. Ellenzék, amelynek a kormányra jutása reális lehetőség. Demokratikus intézményrendszer, amely nem kormánypárti ügynökségek hálózataként működik. Társadalom, amely részt vesz a róla szóló döntésekben, követeli, hogy osszanak neki lapot, amelynek legtekintélyesebb tagjai nem kijárási utakat, megúszási pályákat keresnek, hanem felelősséget vállalnak. Amíg még tehetik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
