Lengyel László: A szabadság fantomja

Nem tudom, hogy miért szegény Bálványosnak, a jobb sorsra érdemes Erdélynek jutott az a kényelmetlen megtiszteltetés, hogy Orbán Viktor itt szereti kinyilatkoztatni a világról alkotott nézeteit. E gondolatoknak többnyire semmi köze Erdélyhez, nem az ott ülőkről, nem az ott ülőknek, hanem a magyarországi nagyközönségnek és a világegyetemnek szólnak. Sajnálom e próbáért az erdélyieket. A magyar miniszterelnök kockázat nélkül beszél veszélyes ostobaságokat. Hallgatói viszont kockáztatnak. Orbán eljön. Az erdélyi magyarok maradnak. És ha a románok – kormány, helyi hatóság, titkosszolgálat, milícia, társadalom – komolyan veszik, amit Orbán mond, ne adj’ isten a román miniszterelnök románul mondja el szó szerint Orbán beszédét a nemzetek könyörtelen versenyéről, a központosító nemzetállam igényéről, az idegen érdekeket képviselő civil szervezetekről, akkor az erdélyi magyar intézmények és a benne élők ugyancsak rosszul járnak. Paradox módon a központosító román nemzetállammal szemben az európai liberális demokrata modell az egyetlen védelmező, mert ha a románok megvalósítanák Orbán modelljét, nemhogy autonómia, de kő kövön nem maradna.

Tudom én, hogy a liberális demokrácia zavart, érdekütközést jelent, a tekintélyelvű illiberális demokrácia rendet, fegyelmet, az ellenzék ellenséggé minősítését, a jogállam korlátozását, az ellensúlyok kiiktatását. Michael Ignatieff teszi föl a kérdést Are the Authoritarians Winning? című cikkében a New York Review of Booksban, hogy az összeálló tekintélyelvű „szigetcsoport” a lengyel határtól a Csendes- óceánig, az Északi-sarktól Afganisztánig, a maga 1,6 milliárd lakosával nem gyakorol-e lenyűgöző hatást Afrika, Latin-Amerika és Ázsia politikusaira, ahogy az Európa-ellenes jobboldalra Magyarországtól Hollandiáig. „Növekedés demokrácia nélkül, haladás szabadság nélkül. Ez az a szirénének, amit számos afrikai, latin-amerikai és ázsiai politikai elit, különösen a kleptokraták hallani szeretnek.”

Egy saját belvilágában élő, mániáit tökéletességre fejlesztő politikusról van szó, akihez már nyilvánvalóan nem jutnak el a racionális érvek. Hiába mondanánk neki, hogy Magyarország már régen túl van azon a fejlődési szakaszon, ami Kínának, Indiának, Oroszországnak vagy Törökországnak magas növekedést biztosít a mezőgazdaságból az iparra való hatalmas váltással, vagy a nyersanyagok rabló kitermelésével.

Hiába bizonygatnánk neki, hogy már egy olyan fejlett országcsoportba tartozunk, ahol a verseny hosszú távú beruházásokon, a szolgáltatások színvonalán, az oktatáson, az egészségügyön, az innováción, a jó kormányzáson és a jogállami biztonság szintjén dől el, mert e feltételeket éppen most semmisíti meg. Nincs értelme szóba elegyedni vele arról, hogy Európa életformák és civilizációk versenyét, egymás mellett élését jelenti, olyan soft powert, amelyre mindenütt vágyakoznak a világon, és hogy éppen az orosz, kínai vagy török soft power az, amire nemhogy európai, de még az orosz, kínai és török fiatal se vágyik. Magyarázhatod neki, hogy rosszul használtuk ki a 2001 és 2008 közötti világkonjunktúrát, hogy Gyurcsány is, ő is, rosszul kezelték a válságot, hogy pótolhatatlanok a 2007 és 2014 között elmaradt beruházások. Sose fogod meggyőzni, hogy az elmúlt évek pénzügyi, energetikai, innovációs, oktatási befektetéseinek elmaradása, a szociális egyenlőtlenség növekedése az ő magyar modelljének a következménye.

És hogyan szállj vitába egy meggyőződéses antidemokrata populistával, aki a szabadság és a jog szellemét ki akarja zárni világunkból. Liberális demokrácia védi nemzetek, vallások szabadságát, biztosít emberi jogokat. Orbán Viktornak nem kellett mondania, amit mondott: tettei beszéltek helyette. De vajon értett-e bármit Horthy az őt körülvevő világból utolsó öt évében? Felfogta-e Kádár, hogy mit csinál 1982–83 után? A korlátlan hatalom, akár a szklerózis – gyors és könyörtelen. Csakhogy ez őrült beszéd volt, de volt benne rendszer. Orbán Viktor egy központosított államkapitalizmus nevében üzent Budapestre a Berezovszkij-Simicskának, az Abramovics-Nyergesnek és a Hodorkovszkij-Csányinak, a nagy magyar oligarcháknak, hogy vége a jó világnak. Nem fogja őket védeni a liberális demokrácia, hanem lesújt a putyini típusú államhatalom, megsemmisítve pénzintézeti, reklám-, föld-, sajtó-, építő-, ingatlanbirodalmaikat. Itt minden az enyém, az államé, és az állam én vagyok.

Minden évvel, hónappal, nappal veszítünk. Európa és Amerika nem fog minket büntetni. Nem fognak velünk törődni, ahogy nem törődnek 2013 közepe óta. Magyarország miniszterelnöke – érdektelen. Érthetetlen dolgokat beszél és tesz. Miféle magyar érdek szavaztatta Juncker ellen? Miféle magyar érdek beszélteti a Nyugat és a liberális demokrácia ellen? Mi hiteti el vele, hogy őt követi Európa és a világ? Orvosa meg tudja magyarázni, mi nem vagyunk az orvosai. Magyarország ki fog maradni a válság utáni nyugati és ezen belül európai újjáépítésből.

Az európai választások tétje nem Orbán ostobaságai voltak, hanem, hogy milyen körre és hogyan terjedjen ki a válság utáni rendezés. A brit miniszterelnök azon igyekezett, hogy a legfejlettebb és legversenyképesebb országok közösségét hozza össze, amelynek London a pénzügyi központja és a skandináv, Benelux, német ipari-szolgáltatói tömb a hátországa. Nincsenek latin- és kelet-európaiak, nincsenek potyautas, eladósodott euróövezeti tagok, de van egy világversenyre alkalmas csapat. Ennek a körnek volt Juncker- és euróellenes csúcstalálkozója Svédországban, és bizony hajszálon múlt, hogy Merkel nem e mellett döntött. Ha nincs nagykoalícióban Németországban, és ha a szocialisták párizsi csúcstalálkozóján nem döntenek a szocialista kormányok Juncker támogatása mellett, létrehozva az Európa Parlament nagykoalíciója mellett az Európa Tanács nagykoalícióját is, akkor Európa könnyen „három sebességűvé” változott volna: legfejlettebbek közössége, euróövezet maradéka, övezeten kívüliek.

Junckerrel és a néppárti-szocialista nagykoalícióval egyértelművé vált, hogy az európai rekonstrukció az euróövezet szintjén fog megvalósulni. Hogy ez végül európai szintű adósságkonszolidációval, infrastrukturális és/vagy energetikai eurókötvényekkel, reformokhoz kötött puhább kritériumokkal vagy más módon fog megvalósulni, az a jövő titka. De azt Magyarországon kívül valamennyi euróövezeten kívüli ország vezetője felfogta, hogy ha bármiképpen részesedni akar a rekonstrukcióból, akkor az euróövezet felé kell törekednie. Így már nemcsak a baltiak értek be, de Lengyelország, Csehország és Románia is futóversenybe kezdett az övezet felé.

Az emelkedő piacok a válság időszakában élvezhették az amerikai, európai, japán, brit könnyű pénz előnyeit. Ennek vége. A pénzügyi lazítás politikája befejeződött. Másrészt, a befektetők a javuló helyzetű fejlettek, Amerika és Nyugat-Európa felé fordulnak. A magyar modell – akár az orosz vagy a török –, védtelenül áll a világgazdaság új mozgásával szemben.

El vagy keseredve? Nem. 1990 óta számtalanszor jártam Erdélyben, éppen ezekben a napokban is. Bizony nemcsak 1990-ben, de még 2000-ben se gondoltam volna, hogy Románia az EU tagja lesz, és azt végképp nem, hogy mára Nagyvárad és Kolozsvár Debrecen és Nyíregyháza fölé érkezik, hogy Benedek Elek szülőházából, a világ legeldugottabb zugából Amerikába küldjek e-mailt. Nem gondoltam, hogy szabadon beszélhetek majd. És a román liberális demokrácia haladott voltát mutatja, hogy egy másik ország miniszterelnöke szabadon mondhatott ilyen beszédet Románia közepén. Egy Ceauşescu által földig rombolt, a rendszerváltás első évtizedében zsákutcába vezetett országban, néhány jó év, ésszerűbb kormányzás és a társadalom békén hagyása látható eredményekhez vezetett. Ebből az a tanulság, hogy nagyot lehet esni, de utána van mód az emelkedésre.

Kérded, hogy mikor lesz újra Bálványoson téma az Átmenet a diktatúrából a demokráciába? Távolabb, mint szeretnénk, de közelebb, mint hinnénk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!