Lengyel László: Álmodozások kora

Ha kitekintünk a magyar provincia alagsori ablakaiból a világra, az álmok, amiket talán nem is álmodtunk, megvalósulni látszanak. A szíriai belháború nem fokozódott – irakihoz és afganisztánihoz hasonló – nemzetközi háborúvá. Negatív döntetlen helyett pozitív patthelyzet. És Iránnal ugyan nem sikerült kiegyezni, de eltűnt a főellenség pozíciójából – aligha lesz ok külső fegyveres beavatkozásra. Átmenetileg, szerintem hosszabb távon, megoldódott az amerikai költségvetési leállás. A pénzpiacok nyugalma három fontos dolgot igazolt: 1) az amerikai demokráciát mindenki törékenynek tartja, de senki nem hiszi, hogy össze lehetne, kellene törni. 2) A nagy nemzetközi versenytársak – Kína, Európa, Japán, Brazília, India, Oroszország – valamennyien abban voltak érdekeltek, hogy az amerikai gazdaság és az elnöki hatalom stabilizálódjon, hogy Amerika erős és döntésképes legyen: nem fogást kerestek, hanem nyílt vagy hallgatólagos támogatást biztosítottak Obamának. 3) Az amerikai elnök és a demokraták példát mutattak arra, hogy kockáztatva miként lehet válsághelyzetben nagyobb mozgásteret nyerni elszánt ellenfelekkel szemben. A világnak és a kicsiny Magyarországnak jó, hogy az elnök a ciklusra nagyobb szabadságot nyert, és személyesen külön örömem a teázó republikánusok fenékbe rúgása.

Itáliában eltakarították végre Silvio Berlusconit. Ha volt szívós és edzett kártevője az olasz, illetve az európai politikának, Berlusconi volt az. Nagy csapás ez a magyar kormánynak, de nagy tanulság a magyar választónak: lehet és kell abban reménykedni, hogy egy minden hatalommal, pénzzel és hájjal megkent politikustól is meg lehet úgy szabadulni, hogy nincs igazi ellenfele, csak önmaga. Végül, Európa igazi jó híre a német választás és a gyorsan összehozott nagykoalíció. Nem hiszek ugyan abban, hogy ez a CDU-CSU-SPD koalíció véget vetne az ortodox német megszorító politikának Európában, de bizonyosan változtatni fog rajta: erős felhatalmazással megteheti, hogy európai szintre emelkedjen. És a tavaszi magyar választások előtt biztos és nyugodt kormányai lesznek Németországnak és az Egyesült Államoknak – lesz kinek ránk néznie. De lesz-e mit látniuk?

Belháború kormányoldalon

Mit beszélsz? Belviszály? Dehogy, teljes egység! Több százezres Békemenet. Hűség a néphez, hűség a párthoz! Orbán Viktor valamennyi fontos választói réteggel, régióval, nemzedékkel minden lehetséges megállapodást megkötött. Kiszámította a jutalmazás és büntetés pontos módozatait. A győzelem kongresszusán a folyamatosság és újítás összes változatát bemutatta, akár az október 23-i Békemenet tüntetői előtt. De mindez az erőlködés nem változtat azon, hogy Orbán unalmassá és elhasználttá vált, aki mindig ugyanazt mondja és teszi, még ha mást is mond és tesz. Nincs olyan Fidesz-vezető, párttag és választó, aki ne tudna fölmondani kapásból előre egy Orbán-beszédet, és nincs az a vállalkozó vagy bankár, aki ne tudná, hogy most fogják becsapni, most üzenik meg neki, most veszik el tőle, mert túl nagy, túl jól megy az üzlete. Orbán magabiztosan régi, régibb és legrégibb. Akar Ön divatból kiment miniszterelnököt venni? Vegye, vigye.

Fogalmam sincs, hogy Orbán vezérli-e saját utódlási harcát, vagy nélküle és ellenében folyik. De az utódlási – hatalom-, vagyon-, jövedelemelosztási, újraelosztási, területmeghatározó – harc a szemünk láttára zajlik a Birodalomban: a Fidesz-pártban, a Fidesz vállalkozói körben, a Fidesz holdudvarban. Az elmúlt fél évben egyáltalán nem az ellenzék és a kormányzat között folyt a háború, hanem mindkét fél a saját térfelén harcol. Messze fontosabb ez a „szabadságharc”, amit négy – agrár, pénzintézeti, energia és foci – fronton is folytat a párt egyik szárnya és a mögötte álló vállalkozói csapat Csányi Sándor ellen, vagy éppen ingatlan és pénzintézeti fronton Demján Sándorral szemben. De zajlik az ütközet az európai pénzeket eddig magáévá tevő Simicska Lajossal is.

Az államosításokat kedvelő, a vidéki városokat és vállalkozókat képviselő, az összes erőszakszervezetért és a kormányzati koordinációért, az európai pénzekért és a monetáris politikáért egyszerre felelős Lázár János és csapata beásta magát a magyar oligarchák elleni harcban. Ám, az egész gazdaságért – kivéve az európai pénzekért és a monetáris politikáért – felelős Rogán Antal, Budapest és a Fidesz másik szárnyát képviselő csapata ugyancsak hevesen küzd a nagyobb területért, hatalomért, pénzért. Mindenki följelent mindenkit. És bár az öregedő Sztálin is dörzsölgette a kezeit dácsájában, amikor Berija és Malenkov elvtársak versengtek egymást is nyírva, de valahogy az utóbbiak élték túl az előbbit és nem megfordítva.

És a Fidesz vezetőiben is motoszkál két kétely: 1) Nem sértettünk-e meg túl sok választói csoportot, nem mentünk-e neki túl erős ellenfeleknek, akik egyszer visszavágnak? Lehet, hogy az ellenzékiektől nem kell félnünk, de Európa és Amerika, a multik, Csányi és társai erőseknek látszanak. Elég egyetlen rossz húzás, és nekünk végünk. 2) Mi lesz, ha nyerünk, és minden úgy van kiszámolva, hogy éppen kitartson 2014 májusáig? Ki fogja és miből állni a számlákat? Hogyan fogunk tovább kormányozni ennyi ellenséggel szemben kétharmados többség nélkül?

A nép ellenzékben, az ellenzék a seholban

A választók kormányváltó hangulatban vannak. Az ellenzék a kormány megmaradásán dolgozik. Jól látja Bajnai Gordon, hogy elmúlt egy éve csalódást keltett. Azért jött, hogy közös „szivárvány”- listán az első helyen, ellenzéki miniszterelnök-jelölt legyen. Leküzdötte magát egy kis párt vezetőjévé, akinek nincs semmiféle jogosultsága a kormányzásra. Mesterházy Attila magabiztosan megőrizte az MSZP vezető helyét a bukásban. Gyurcsány Ferenc bármikor bármit szétrobbant.

Vitázzanak, nem baj. 1989 őszén az akkori ellenzék pártjai is vadul egymásnak estek. „Apák és fiúk”, „Európa vagy Mucsa” kampány folyt az MDF és az SZDSZ között. 1993 őszén még érvényben volt a két liberális párt, az SZDSZ és a Fidesz közötti megállapodás, de már egyik sem akarta, az MSZP belül is megosztott volt. 1997 őszén Torgyán és Orbán kölcsönösen gúnyolták egymást. Csak a két választási forduló között került sor a leányfalusi ölelkezésre: Józsi bácsi, Viktor, itt egy csokor a kedves feleségednek. 2001 őszén béke volt. Két normális ember, Kovács László és Kuncze Gábor félretették egyéni és pártérdekeiket: Kovács kétszer is lemondott más – Németh és Medgyessy – javára. 2006-ban Orbán megbuktatta önmagát. Ha pártoknak van vonzási képességük, akkor megengedhetik maguknak az utolsó percig a versenyt. Csakhogy se az MSZP, se az Együtt-PM, se a DK nem tud az eredeti választói csoportjából kilépni, politikusaiknak kizárólag önkörükben van hatása.

Orbán 2006 után igazi néppártot alakított ki a Fideszből: minden rétegben, minden korcsoportban az egész országban van komoly választói támogatottsága. Az 1994-es Horn-féle MSZP-től, a Kovács-féle MSZP-n át Gyurcsány 2006-os pártjáig a szocialisták is néppárt voltak. Ám a 2006-os nyáron és őszön összeomlottak: regionális, öregedő középpárttá váltak. Egy néppártot vagy egy másik néppárttal, vagy koalícióval lehet legyőzni. Mesterházy nem tudta az MSZP-t néppárttá tenni. Az elmúlt egy év tragédiája, hogy az MSZP jelenlegi vezetése mindent megtesz a néppárti hagyományai, koalícióképessége és kormányzóképes alternatívája felszámolásáért: az újítást átengedi Gyurcsánynak, a koalícióképességét cáfolja önnön érdekei előtérbe állításával és a folyamatosságot megsemmisíti Kovács, Kiss, Lendvai kidobásával. Az MSZP ma nem kormányképes alternatíva. Bajnai Gordon pedig beszorult egy teljesen bizonytalan alapú, múlt és teljesítmény nélküli párt gettójába, amely se nem zöld, se nem liberális, se nem konzervatív.

Még mindig állnak a 14-es választás alaptételei: 1) 1990 óta, egyetlen kivétellel, mindig mentek a kormányok, és a választók többsége ma is úgy gondolja, hogy a kormánynak mennie kell. 2) A Fidesz valamennyi erős társadalmi csoportot érdekeiben és értékeiben megsértette. 3) Az országnak négy év után sincs növekedési kilátása és szembemegy az európai folyamatokkal. 4) Erős néppártot csak széles választói koalícióval lehet legyőzni. 5) Az új választási rendszer beláthatatlan kockázatot jelent valamennyi politikai erőnek.

Kálnoky László bölcs versében fölidézi, hogyan nézte végig egri polgármester apja a fővárosi urakkal az egri színházban Herczeg Ferenc Bizáncát.

„…Szóval lezajlott az előadás, / hazamentünk a színház polgármesteri páholyában / helyet foglaló vendégeinkkel együtt, de lakásunk ablakai / sötéten ásítottak, beleértve a konyha ablakát / és üvegajtaját is. Szakácsnőnek, szobalánynak, / hajdúnak nyoma sem volt, úgyhogy anyám / maga fogott a vacsora elkészítéséhez. / Már a munka felénél tartott, amikor beállítottak / az eltűnt személyzet tagjai is. »Hogyan késhettek ennyit?« / kérdezte, némi szemrehányással hangjában, / szelíd lelkű anyám. »Hát vártuk a törökök / bevonulását,« – válaszoltak azok hárman kórusban. / Kiderült, hogy mikor az utolsó felvonás végén / az egész bizánci Udvar lehajtott fővel készült a közeledő halál / fogadására, és legördült függöny, a karzat közönsége / még sokáig a helyén maradt. Nemcsak a mi háziszemélyzetünk, / hanem a szegényebb iparosemberek és hitveseik, / sőt az utóbbi napokban kapott borravalókat / bor helyett színházra költő / inasgyerekek is. Velük született dramaturgiai érzékük / befejezetlennek tartotta a darabot. Úgy gondolták, / joguk van látni az egymásnak szemközt bókoló, / hátuk mögött egymást gyalázó, / szolgalelkű urak és hölgyek méltó bűnhődését. / Csak akkor hagyták el a színházat, mikor már a lámpákat is / javában oltogatták a fő- és alvilágosítók.”

Ülünk a karzaton. Nem hisszük, hogy vége az előadásnak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!